Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Anyám férjhez akar menni

2011.10.20

 

Bálint Csaba:   Anyám férjhez akar menni

 

 

Anyám után Borbély Jóska volt az anyai nagyapám. A sors nem is igazgathatta volna el jobban ezt a dolgot, mert ő nagyon jószívű lélek, sokat megélt, csendes, halk szavú ember volt, aki még akkor se nagyon szólt semmit, ha netán a tehén a lábára lépett, de ha nagy bántás érte, akkor senki nem állhatott meg előtte, még ha az a valaki a saját lánya volt is.

              Ő aztán se olyan nyakas nem volt, mint az apám, se olyan nagyszájú, mint a lánya. Inkább olyan volt, mint a lassú folyású folyó, ami azért a kövön keresztül is megtalálja az útját, és ha egyszer megtalálta, akkor aztán nem tágít másfelé.

Fiatalkorában látta az első nagy háborút is, megtapasztalta a barátságot, az ellenségeskedést, életet, halált, a másodikba meg csak azért ment, mert vitték. Hazatért, mert hazavárták, de a sok tapasztalás az nagyon benne maradhatott. Mert előtte sem volt nagyhangú ember, ezek után pedig csak még csendesebb lett, és nem érhette olyan baj, amire ne tudta volna azt mondani, hogy ez sokkal jobb, mint egy háború. Talán ezért is bántotta annyira, hogy a lánya, az én kedves anyám, ennyire makrancos leányzó lett. 

              Sokat beszélgettem vele, amikor már nagyobbacska voltam, ami abban mutatkozott meg, hogy egyedül hajthattam ki a disznókat. Meg amikor disznótor volt, akkor nekem is adtak egy fél kupica pálinkát, amitől rendre mindig elöntött a forróság és néhány percig olyan kába voltam, mint a nyakonvert őszi légy, mindig le kellett ülnöm.

              Egyszer éppen a tornácon üldögéltünk, ő szívta a pipáját, vagy a cigarettáját, mert mindkettőt szerette. Jobbára mellényt és fehér inget hordott, az inge ujja könyékig felhajtva, a mellényzsebében fedeles zsebóra ketyegett. A nadrágja akkurátusan benne a csizmája szárában. Így folyattuk mi a szót, és ha egyszer megindult belőle a szónak patakja, akkor már csak hallgatással kellett győzni, mert nem volt ugyan szószátyár ember, de ha én kérdeztem anyámról, akkor mindig megeredt a nyelve.

              Nem panaszkodott nekem, mert egy ilyen éltes ember nem nyitja panaszszóra a száját egy korombelinek, még akkor sem, ha az unokáját látja maga előtt, meg aztán ekkor már jó ideje nem élt vele a lánya, ami bizonyára megszépített jó néhány emléket, ami nem volt szép, a szépeket pedig szebbé tette. Úgy beszélt ő nekem, mint mikor a legkedvesebb emlékeit sorolja az ember, akár jót, akár kevéssé jót mondott a nagyanyámról.

              Borbély Kató jöttét nagy várakozás előzte meg a családban, mert előtte két gyereket nem tudott kihordani a nagyanyám, a harmadik meg a születése után nem sokkal el is távozott, mert olyan csenevész volt. Az orvos azt mondta, hogy nem fejlődött ki neki a tüdeje rendesen. Úgyhogy nagy volt az igyekezet is, meg a gyász is, a várakozás is az anyám születése előtt. Már csak azért is, mert nagyapám a két fiú után lányt szeretett volna.

              Hanem amikor anyám megérkezett azon a hajnalon, és a bába is, meg az orvos is egyöntetűen állította, hogy nagyon egészséges, szép gyermek, ráadásul lány született ki a nagyanyám hasából, akkora lett a boldogság a Borbély portán, hogy a nagyapám levágatta rögtön az egyik borjút, abból bográcsban perkeltet főzetett nagy hirtelen, a legjobb borát verette csapra és igen sok férfiember feküdt le kapatosan aznap. Nagyapám azt mondta, hogy anyám születése napján annyi bor lefolyt a torkán a nagy ünneplésben, mert volt ideje inni egész nap, hogy nemcsak a másnap volt fájdalmas neki a fejében, meg a gyomrában, de még egy hónap múlva is csak nagy-nagy óvatossággal nézegette a boroskancsót. Márpedig ezt igen nehezen tehette meg, mert a rokonság az csak jött, jött és hát az emberekkel koccintani kelletett, az asszonyokat pedig szép szavakkal meg kellett köszönteni, azt meg boros pohár nélkül nem lehet. Azaz, mondta a nagyapám, pohár nélkül még ment volna, mert kancsót is lehet a kézbe fogni, de bor nélkül nem. Úgyhogy a nagy búcsújárás közben mindig azon fohászkodott, hogy bárcsak kevesebbet kellene inni, hogy újra annyit ihasson, mint régen, hogy jóízűen tudja majd a borát kortyolni jövőre is.

              Kisgyereknek nagyon szép volt az anyám, a nagyapám azt mondta, úgy nézett ki, mint egy angyal és úgy is járt, úgy is beszélt, úgy is énekelt, szőke haja pedig olyan sárgán fényeskedett, mint az arany.

              Persze a nagyapám ekkor még nem tudta, hogy ez a boldogság csak addig lesz meg az ő életében, amíg Borbély Kató meg nem tanul rendesen beszélni. Mert ami azután következett, azt a nagyapám nagyon szívesen titokba tartotta volna mindenki előtt, de ezt csak úgy tudta volna megtenni, ha az anyámat örökre bezárja a kamrába, vagy a padlásra, azt meg ugye csak nem teheti meg az ember a saját gyerekével, főleg ha egy gyámoltalan leány az istenadta.

              A nagyapám próbálta menteni a menthetőt minden alkalommal, amikor szeretett Kató lányának kicsit nagyobbra nyílt a szája, mint az illendő lett volna, de azt csak addig tudta megtenni, amíg az anyám gyerekes dolgokat játszott, és gyerekes dolgokon köszörülte a nyelvét. Néha még meg is mosolyogta a lányát, és magában még biztatta is, hogy csak mondja oda bátran azt, amit gondol, aki ember a talpán az úgyis állja, aki meg nem állja, az ne hallgassa.

              Telt-múlt az idő és anyám szépen lassan elérte a nagylánykor határát. Azt a határt, amikor a legények nem lopva-félve tekintgetnek rá, hanem nyíltan megnézik az utcán, de még halovány gondolatuk sincs arra, hogy bármit is akarjanak tőle. Gömbölyödik itt is, ott is, de legfeljebb egy jól megtermett szilvának gondolnánk azokat a halmokat. Az iskolában szépen tanult és mellette szorgosan segített a házimunkában nagyanyám keze alá. Amikor pedig nem volt iskola, akkor még szorgosabban csavargott a maga korabeli fiú- és lánygyermekekkel a falu környéki mezőkön, erdőben, kaszálókon.

              Az a nap, amelyiken a nagyapám először gondolt arra, hogy talán az ő kislánykája már nem az a földre szállt angyal, mint akinek születésekor tűnt, hanem valami más és nem akart azon elmélkedni, hogy minek is nevezhetné a kislányát, az nem sokkal azután volt, miután megérkezett a faluba az új tanító.

              Amikor a nagyapám először meglátta, akkor már meg is tudta mondani róla, hogy hová kell tennie ezt az embert, és magában az első látás után azzal biztatta a tanító urat, hogy jó lesz gyorsan megváltozni, mert különben igencsak úgy fordulhatnak a dolgok, hogy visszakergetik oda, ahonnan jött és nem lesz választása, legfeljebb abban, hogy vasvilla vagy kasza legyen az őt kergetők kezében. De hogy nem lesz szép az istenhozzád, az olyan biztos, ahogyan őt Borbély Jóskának hívják.

              Nem értettem én elég jól akkor, amit a nagyapám mondott a tanítóról, de a mai eszemmel azt gondolom, hogy olyan ember lehetett, mint akit a rossz ázsiója miatt száműztek a városból, hogy hátha falun majd megjavul, vagy ha nem is javul meg, legalább nem a városba, az uras népek között csinálja azt, amit csinál. Mert a tanító úr nagyon szeretett inni, kártyázni, meg szerette a szép lányokat is, akár minden este tudott ilyen örömökre áldozni. A baj csak az volt, hogy egy idő után már nemcsak a sajátjából áldozott, hanem javarészt az apjáéból, aki igen hamar kiadta az útját, mondván, költse inkább azt, amit ő megkeres, a családi vagyont hagyja békén.

              A tanító úr snájdig fiatalember volt, húszas éveinek elején járt. Öltönye, cipője mindig makulátlanul tiszta, haja szépen olajozott, bajusza pedig szépen pödrött. A beszéde olyan simulékony volt, olyan szépen surrant be az ember, és főleg a szép leányok fülébe, hogy a lányos anyák és apák nagyon hamar rájöttek arra, hogy a tanító úr az első számú veszedelem a faluba. Mire erre a nagyapám is rájött, akkorára már meg is történt a baj, az a baj, aminek bekövetkeztére a nagyapám soha nem számított.

              A tanító úr augusztus végén érkezett a faluba és szeptember végén kezdődött a nemulass, mármint a nagyapámnak.

              A nagyapám éppen kukoricaszárat aprított a teheneknek, a nagyanyám meg a tyúkólat takarította szép csendesen, amikor az anyám hazaérkezett az iskolából. Udvariasan megszólította apját, anyját, hogy jönnének közelebb hozzá egy-két szóra, mert nagyon fontos mondandója lenne neki. Nagyapám csudálkozott is ezen, hogy ugyan mire fel az a nagy szükség, mert ilyentájt Kató bevonul a konyhába, megeszi a kis uzsonyáját, amit az anyja készített el neki, aztán meg a tankönyveivel van elfoglalva, meg a tanulással. Így hát nagy figyelemmel állt oda a lánya elé a feleségével együtt.

              Amikor megállapodott szeme az anyám arcán, valami nagy-nagy meglepetés érte, mert azt látta az anyámon, hogy valami világvégi nagy igazságot fog mondani, annyira komoly volt az az arc. Hanem amikor meg is hallotta, akkor aztán tényleg azt hitte, hogy itt a világvége.

              Az anyám azt a rettentő komoly tekintetét, azt, amivel csak egy ilyen siheder lányka tud nézni, a szüleire vetette, és közölte velük, hogy ő férjhez fog menni. A nagyapám először jót mosolygott a dolgon, magába megörült annak, hogy mennyire ismeri az ő lánykája az életet, tudja, hogy az a sora minden lánynak, hogy egyszer férjhez megy, majd mosolyogva kérdezte meg tőle, miközben sandán a feleségére nézett, hogy mégis mikorra tervezte ezt a férjhez menést. Erre az anyám közölte vele, hogy amint csak lehetséges, mert a tanító úr szeretne mihamarabb visszaköltözni a városba és ő szeretne vele menni.

              Nagyapám először nem értette a szót, ezért megkérdezte Mert a tanító úrnak van saját szekere, vagy egyebe, amint magával vinne téged és a választottadat? Dehogy édesapám, csak engem vinne magával.

              A nagyapám még mindig nem értette. Miért vinne magával csak téged a tanító úr, a jövendőbelidet meg nem? Szokatlan volt a lánya szájából ez a komoly beszéd, ezért volt a nagy értetlenkedés, de már kezdett előbújni rejtekéből egy fura sejtelem, amire a lánya szájából jött meg a válasz. Hát nem érti édesapám, szerelmes vagyok a tanító úrba, és férjhez fogok menni hozzá, már meg is beszéltük, hogy szép házat tudnánk venni a városban a hozományomból.

              Ekkor egy kis csönd termett hármójuk között. Az anyám lángoló tekintettel nézett rájuk, azzal a tekintettel, amit azelőtt soha nem láttak, de utána annál gyakrabban, mindaddig, amíg Kedves Mihály, az apám el nem vette feleségül. Nagyanyámnak könny borította be a szemét rémületében és nagyon gyorsan eszébe jutott az összes pletyka, amit a tanító úrról hallott, nagyapámnak pedig nagy-nagy csönd fedte el a gondolatait, egyet kivéve, hogy nagyon régen nem használta már azt a karikásostort, amit az egyik vásárban vett jó pénzen, lehet, hogy ki kellene próbálni a tanító úron, miközben megkérdezi tőle, hogy mivel szédítette meg az ő lányát.

              A nagyanyám csak csöndesen sírdogálni kezdett, a nagyapám pedig annyit mondott a lányának, hogy márpedig ebből a házasságból nem lesz semmi, mert tőlem aztán akármennyire is lehetsz szerelmes, a tanító úr nem férjnek való, mert csak egy pernahajder, te pedig még igencsak pendelyes korban vagy a házassághoz, leghamarabb majd három-négy év múlva gondolhatsz rá. És az is lehet édes lányom, hogy nem az lesz a férjed, akit te megszeretsz, hanem akit mi kiválasztunk, mert jól jegyezd meg lányom, hogy az élettől nemcsak azt kell elfogadni, amit mi akarunk, hanem néha azt is, amit nem akarunk.

              Az anyám tekintetében kialudt az a láng, melyben eddig talán a szerelem lángja is égett, és helyette villámokat szórt. Hát akkor tudja meg édesapám, hogy ha maga most nem enged el engem a szerelmemmel, akkor maga rossz ember, mert ezzel mindent tönkretesz az életemben és én is tönkre fogom tenni a maga életét. Magamat nem ölöm meg, mert akkor csak egyszer okoznék magának fájdalmat és aztán elfelejtene, így pedig minden nap meg fogom keseríteni az életét.

              Lehet, hogy anyámnak ezt nem kellett volna kimondania, lehet, hogy a nagyapámnak nem kellett volna komolyan vennie a kimondott szót. Lehet, hogy a háborúk nehézségeiben meghajlott, szeretetre és békére vágyó nagyapám fülében halálos fenyegetésnek hangzottak ezek a szavak, szívébe pedig tüzes vasként hatoltak, ezért akkor olyat tett, amit utána még többször kikényszerített belőle             az anyám: marokra fogott egy jó kemény kukoricaszárat és igencsak elnáspángolta az anyámat. S miközben keményen ütlegelte, ahol érte, tőle igencsak idegen módon ordibálva mondta neki, hogy márpedig amíg az ő kenyerét eszi, addig igenis engedelmességgel tartozik neki, mert mindent megadott neki, ami embertől telik, lélekkel dolgozik azon, hogy kellő hozománya legyen, de az a hozomány nem fog olyan ficsúrok kezébe menni és ott semmivé válni, mint a tanító úr. De mire a kukoricaszár eltöredezett a kezében, akkorára a dühe is elment, Kató beszaladt a házba rídogálni, a nagyanyám pedig megfogta a nagyapám karját, hogy ej Jóska, eleget ütötted, hagyd már, majd megbékél.

              Sokáig fogta a karját, mire az ökölbe szorított ujjak kinyúltak, ellazultak a feszes izmok és a kétségbeeséstől eltorzult arcot keserű könnyek mosták simára. De mielőtt végleg lecsitult volna, azt mondta nagyanyámnak, hogy most megy és móresre tanítja a tanító urat. Nagyon sok szó és asszonyi könny kellett ahhoz, hogy végül is a tanító úr testi épsége aznap nem szenvedett csorbát.

              De ezen a napon minden megváltozott. A nagyapám azt mondta, hogy anyám nem tette keserűvé minden napját, mert azért a lánya jól tudta, hogy ki az úr a háznál, de az engedelmes, nagyszájú kislányból, csak a nagyszájú maradt meg. Onnantól kezdve még a rokonok is félve mentek a Borbély-portára, mert Borbély Kató száját, szavát kevesen állták, ezért kevesen is hallgatták. Aztán meg az is olaj volt a tűzre Katónál, amikor a tanító úr tényleg elhagyta a falut és visszament a városba, csak épp nem vele, hanem a jegyző úr lányával, a Rozival. Azt már csak úgy súgva jegyezte meg a nagyapám, hogy a Rozi egy év múlva hazajött, csak éppen egy poronttyal a kötényében, pártában is maradt élete végéig.

              A nagyapám azt mondta, hogy így utólag nem tudja, hogy lehetett-e volna másképp az a három év, amíg apámmal találkozott a lánya. Lehet, hogy akkor nem kellett volna megverni a kukoricaszárral, csak értőn elmondani neki, hogy milyen botor dolgot mondott. Nem tudni. De a sors mindig kiegyenesíti, amit elgörbít, hiszen csak férjhez ment anyád, derék ember az ura. De te meg mit üldögélsz itt, nem kéne megetetned a disznókat otthon! Szaladj haza, mert ha anyád rád nyitja a száját, annak cudar vége lesz!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.