Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Novellák

2009.05.14

Egy titokzatos férfi

(by: Gabrielle)

Állok az esõben. Figyelem a lábam elõtt lévõ pocsolyába csapódó vízcseppeket. Dühtõl felhevült bõrömre jeges csókokként csattannak az esõcseppek. Szinte még a fülemben hallom szaggatott beszédét, elkeseredett zihálását. Kezem ökölbe szorul, amint szavai eszembe jutnak, és egy újabb jeges vízcsepp hullik a nyakamba. Néha fellobbanó dühömet egy-egy hideg csepp lecsendesíti.

Feltekintek a tócsáról. A busz még sehol. Autók futnak el elõttem. Az ég szürke, akár egy poros lepedõ, melyet már évek óta a pincében hagytak. Az arcomra hulló esõ szinte megfagyaszt. Február van, de hónak még csak nyoma sincs. Csak a dermesztõen hideg esõ. Leheletemet az arcomba fújja a sarkvidékinek is beillõ késõ téli fuvallat. Épp kezdem elfelejteni a délután szörnyû emlékeit, mikor közeledni látok valakit. Valakit, akit örökre ki szeretnék törölni az emlékezetembõl. Abban reménykedem, hogy simán elmegy mellettem, engem észre sem véve. De megáll. Pontosan mögöttem. Nem csinál semmit, csak áll, és õ is belemerül a pocsolyákba hulló vízcseppek okozta gyûrûkbe, melyek gyorsan megnõnek, majd eltûnnek, helyet adva egy új, pici gyûrûnek.
Nem messze tõlünk sárga, zömök busz jelenik meg. Szemem felcsillan a reménytõl, de hamar elillan lelkesedésem. A buszmegállóban várakozó emberek izgatott mozgolódásba kezdenek. A busz befut. Tábláján a 'Pismány' szó szerepel.
"Ez nem jó." - gondolom - "Nekem a következõ kell."
Az ajtó sziszegve, nyögve kinyílik, majd pár ember kikecmereg belõle az esõre, hogy átadja helyét néhány átfagyott, bõrigázott diáknak és idõs hölgynek.
Pillanatok múlva a busz ajtaja bezárul, mint egy vadállat szája, mely most kapott el néhány szaftos, kövér pockot. A busz hörögve, morogva tovább döcög. A megálló szinte teljesen kiürült. Most itt állok, nyakamra pedig szakadatlanul esik a jeges esõ. Ruháim kezdenek átázni, hajam vizes csimbókokban lóg alá.
"Pedig ma mostam hajat." - sóhajtok fel magamban. De ekkor eszembe jut, hogy valaki áll mögöttem. Õ. Szemem sarkából hátrapillantok rá. Sûrû, rövid, sötétbarna haján csak néhány vízcsepp csillogása jelzi, hogy a zuhogó esõben áll. Szemei a semmibe merednek, mintha aludna. Máskor oly kívánatos ajkai remegve eregetik a füstfelhõknek látszó forró párát. Visszatekintek az elõttem trónoló jókora tócsára. Az továbbra is folytatja békés gyûrûzését. El sem tudom képzelni így, hogy ha kisüt a nap, az a kegyetlen, felszárítja azt a szegény kis mini-tavat, mely most oly büszkén mutogatja gyûrû-fodrait. Ahogy felszínét nézem, ismét szemeim elé villan az a tekintet, mely elõl az esõbe menekültem. Az órámra pillantok: már lassan fél órája itt álldogálok a zuhogó esõben. Amint leeresztem a karom, érzem, hogy egy meleg, puha kéz érinti meg az enyémet. Ijedten elkapom a kezem, és gyorsan megfordulok. Egy lépéssel elõttem áll Õ. Szemében fájdalom és megbánás csillog. Ettõl rendesen meglepõdök. Hirtelen egy kép villan a szemembe: ugyanígy néz rám, majd hirtelen ördögi mosoly jelenik meg az arcán és kijelenti, hogy meg fog ölni. Arra zökkenek vissza, hogy megáll mellettünk a busz. Ahogy kinyílik az ajtó, azonnal felpattanok rá. Szívem olyan hevesen ver, hogy még a nyakamon lefolyó jeges vizet sem érzem. A buszon iszonyatos tömeg van. Nagy nehezen beverekedem magam a csuklóig. Ahogy fogom a rideg vasat, hogy el ne essek, hirtelen valaki átölel. A meglepettségtõl azonnal levegõt sem kapok. Az illetõ megérezhette ezt, mert nyugtató csókot nyom a nyakamra. Ettõl már remegni kezd a lábam. Az engem ölelõ karokra pillantok. Azok erõs, izmos, igazi férfikarok. Ekkor megérzem azt az ismerõs illatot, melyet mindig érzek, mikor Vele találkozom. Ebben a pillanatban hátulról hozzámsimul és a fülembe súgja:
- Gomen nasai... - olyan halkan mondta, hogy csak én halljam. Teljesen megdöbbentett. Senki nem szokott japánul hozzám beszélni, kivéve egy embert: Õt. A lassan szardíniásdobozra hasonlító buszban még jobban összezsúfolódunk, így szorosabban magához ölel. Elengedem a vasat, hisz így már akkor se tudnék elesni, ha akarnék! Majd egy újabb japán szó üti meg a fülem: Onegai. Hangja mély és lágy, akár a tavaszi szellõ, és meglebbentette a pihéket a halántékomon. Végigfut rajtam a borzongás, és egy néma sóhaj hagyja el ajkaimat. Az erõs karok oly magabiztosan tartanak, hogy a talpam alatt izgõ-mozgó talaj csak lábaim remegését fokozzák, de tisztán érzem, hogy képtelenség elesnem. Az idõ olyan lassan vánszorog, mint a szabadnapos lajhár. Eszembe is jut kémia tanárom mondása: "Az idõ relatív fogalom. Attól függ, hogy a WC ajtó melyik oldalán töltöd el." Hogy mikor és miért mondta, most nem lényeg. De egy biztos: kiszolgáltatott vagyok, mint rabszolga az ura kezében. Mikor újból meghallom hangját, kezei lecsúsznak a vállamról a melleimre. Szinte érzem, ahogy a vörösség elönti az arcomat.
- Szeretlek... - súgja a fülembe, és mielõtt megállna a busz, megnyalja a fülem szélét. Amint megáll a busz és kinyílik az ajtó, megindul az árral együtt, és leszáll.

2.

Mióta leszállt a buszról, olyan üresnek érzem magam. Haragszom rá, mégis látni akarom. Azóta már egy hét is eltelt.
Egyedül vagyok a házban. Mindenki elutazott síelni. Igen... síelni. Egyedül nézem a hóesést. A hópelyhek ezüstösen csillognak, mikor ráesnek az ablaküvegre, majd szép lassan elolvadnak. Szemem elõtt újból, és újból megjelenik. Hirtelen eszembe jut valami: egy mese. Egy mese egy lányról, amiben megismerkedik egy titokzatos fiúval, egymásba szeretnek, de kiderül a fiúról egy sötét dolog: õ egy vámpír, és a lány édes, szûz vérére fáj a foga. Természetesen nem gondolhatok arra, hogy Õ vámpír, hisz ez a valóság: nem léteznek se démonok, se szellemek, se várfarkasok, vámpírok meg pláne nem! De mégis olyan furcsa érzésem volt mindig, mikor Vele voltam. Mikor a szemébe néztem, mintha a Pokol tüze égette volna a testem. Ahogy így kutatok az emlékeim között, volt olyan is, hogy egyetlen érintésével szinte mozgásképtelenné tett.
Megrázom a fejem.
„Nem... ez nem lehet. Ez hülyeség! Ilyen csak a mesékben van.” - gondolom, azzal kicsit kinyitom az ablakot. A bejövõ hidegtõl megborzongok. Csak most vettem észre, hogy megizzadtam. A kis tetõtéri szobámban gyorsan végig vágtat a hûvös szellõ, majd visszatérve megcirógatja a hátam, és kisurran az ablakon. Azonnal be is zárom az ablakot. Hirtelen ismét hideget érzek a hátamon. Azt hiszem, egy eltévedt széllovas maradhatott le a társaitól. De mikor a hideg már testet is ölt, igazi, kéz alakú testet, az már egy cseppet aggasztó. Aztán rövidesen rájövök, hogy a kézfej egy könyékben, egy izmos felkarban, majd egy vállban folytatódik. Majd ahogy felpillantok a kar tulajdonosának arcára, szinte lefagyok az ijedtségtõl. Szívem hevesen ver, pupilláim összeszûkülnek.
„Nem... ez nem lehet...” - gondolom - „Hogy kerülhet Õ ide?”
Valószínûleg megérezhette gondolataimat, ugyanis melegen magához ölel. Nem tudok ellenkezni, képtelen vagyok rá. Újból ez a megmagyarázhatatlan érzés.
„Honnan jöhet?” - kérdezem magamtól - „És mi okozhatja?”
- Ne félj - suttogja mély basszusával.
- Ne nevettess! - próbálok kemény maradni - Itt senki nem fél!
- Na ne viccelj... Akkor te miért remegsz?
Halk, döbbent nyögés hagyja el ajkaimat.
- Én... nem remegek... - suttogom.
- De - erõsködik -, a lelked reszket akár az áldozat leendõ gyilkosa kezében.
- Van okom rá? - kérdem félve. De õ nem válaszol. Csak csendesen ölel, és fejét a nyakamhoz hajtja. Lehelete jeges, akár az esti szellõ. Tiszta libabõr lettem tõle. Majd hirtelen elenged.
- Majdnem elfelejtettem! - elõhúz háta mögül egy fehér porcelán rózsát. Állam majdhogy a földön koppan.
- Na! Ne kéresd magad! Neked hoztam.
Szaggatott mozdulatokkal elveszem tõle az álomszép mûvirágot. Viszont amint azt nézegetem, hirtelen arra döbbenek rá, hogy Õ már sehol nincs.
A nap hátralevõ részében szinte semmit nem csinálok. Berakok egy CD-t, és azt hallgatom.
Kb. 6 óra merengés után úgy döntök, erõsítek egy kicsit. Egy rövidke bemelegítés után/közben befáslizom mindkét kézfejem, és püfölni kezdem a boxzsákot a hóesésben. Bizony: egy vászoncipõvel, és egy melegítõpulcsival vagyok kinn a hószakadásban.
A szomszéd ház ablakában fény gyullad. Szemem sarkából látom az izgatott gyerekek táncoló árnyékát. A szomszéd kölkök mindig imádják nézni, ha püfölöm a zsákot. Aranyosak, ahogy szurkolnak. Néha egy-két felnõtt is csatlakozik a nézõközönséghez.
A mai, hideg napon viszont a gyermekarcokon döbbent kifejezés ül. Talán azt furcsállják, hogy még ilyenkor is ezt ütöm. Vagy inkább irigykednek, amiért õket nem engedik ki a szüleik - ilyen lengén felöltözve - hócsatázni. Egy idõ után már nem is veszem õket észre. Egyre erõsebben ütöm, és rúgom a fekete zsákot. Teljesen elmerülök. Az ütések ütemes csattogása, ziháló légzésem, és a néha becsatlakozó rúgások csattanása elkábít. Nem figyelek semmire, csak lassan teljes erõre kapcsolok. A bõr zsák leng, mintha menekülni akarna fékezhetetlen haragom elõl. Extázisomból egy ijedt szülõi hang ébreszt fel:
- Anna hagyd abba!
A kiáltásra azonnal megállok. A boxzsák tovább leng, mintha ezúttal õ lenne rám mérges, amiért úgy megvertem.
A szomszéd felé fordulok.
- Mi a baj? - kérdem aggódva - Miben segíthetek?
- Nézd meg a kezed! - mondja reszketõ hangon a nõ. A kezemre, majd a zsákra pillantok. Elõször le sem esik, hogy mi történt. A hölgyre nézek értetlenkedve, de rémült arca láttán visszanézek a kezeimre. Legelõször a hóba hullott vörös cseppek szúrják meg a szemem. Aztán a fehér fáslimon bekövetkezett színbeli változásokat látom meg, ugyanis az anyag szó szerint vérvörösbe tendált át.
- Várj! Mindjárt jövök, és bekötöm! - kiáltotta, és már ugrik is, hogy hozzon kötszert, de én mosolyogva leintem.
- Tessék hagyni! Van kötszerem. Megcsinálom.
- Biztos? - áll meg még mindig elsápadva.
- Persze - legyintek, majd meglátom, hogy a zsákról is csöpög a vér, és ennyit még hozzáteszek - Csak a kicsiket tessék elvinni az ablaktól - nézek jelentõségteljesen az ablaküvegnél tobzódó gyerekekre. A nõ bólint, és már be is húzza a függönyt. Arcomról lefagy a mosoly. Hallgatom, ahogy a hóba huppannak a forró cseppek. Egy jeges fuvallat szinte a csontjaimig hatol. Bentrõl hozok egy vödör vizet, és ráöntöm a boxzsákra, hogy lemossam róla a vért. Szerencsémre le is jön, viszont a terasz szélén véres jégcsapok jönnek létre belõle. Viszont most jobban érdekel a kezem állapota. Bemegyek, beállok a zuhanyfülkébe miután vigyázva, hogy ne vérezzem össze a ruháimat, levetkõztem, majd megengedem magamra a vizet. Mivel a forrót indítottam meg elõször, úgy érzem, menten odafagyok a zuhanytálcához, de lassan betölti a szobát a gõz, így én is felengedek. Testemrõl vizes vér folyik a lefolyóba. A forró víz szinte már éget, mégis élvezem. A falnak támaszkodom a zuhanyrózsa alatt, arcomat felemelem, és hagyom, hogy a cseppek arcomnak csapódjanak. Testem szinte párolog.
Tekintetem hirtelen az ajtó felé fordítom, mert elhallgatott - az eddig szinte üvöltõ - zene. Elzárom a vizet, törülközõt tekerek magam köré, és kinézek a fürdõbõl. Ijesztõen nagy a csend.
„De valami csepeg. Mi lehet az? Valami a közelben lehet az.” - gondolom, majd ahogy letekintek, meglátom, hogy a kezem vére az.
- A francba! - szitkozódok hangosan. Kisietek a konyhába kötszerért. Mire megtalálom, tiszta vér a kézfejem. Tehát spuri vissza a fürdõbe. Közben még mindig éberen figyelek, hisz a zene nem magától kapcsolt le.
Percek hosszú ügyeskedései után sikerült úgy megkötni, hogy mozogni is tudjak, de a vérem közben akadályoztatva legyen a felszínre törésben. Ekkor egy jeges kéz ér a nyakamhoz, amitõl felszisszenek, és elugrok. A támadóra vetem pillantásom, és önkéntelenül is támadó pozícióba helyezkedem - ez talán a küzdõsport hatása.
- Így akarsz megtámadni? - kérdi egyik szemöldökét megemelve. Leengedem karjaimat, és megigazítom a törölközõm.
- Mit keresel itt? - kérdem hidegen.
- Hozzád jöttem - feleli.
- Ez nem válasz volt.
- De.
- De én nem erre voltam kíváncsi - bár szívem hevesen kalapál mellemben, hangom hideg, mint a kinn süvítõ szél.
- Mindjárt elmondom, miért jöttem, csak öltözz fel - mondja és elhagyja a fürdõt. Meglepetten csukom be az ajtót, majd gyorsan felöltözöm. Fejemben ezer meg ezer kérdés cikázik: miért van itt? Miért tûnt el úgy a múltkor? Hol járhatott? És a többi. Mielõtt kimennék, még megvizsgálom a kötésem, hogy rendesen fed-e. Miután errõl meggyõzõdöm, kimegyek Hozzá. A konyhában találom az asztalon ülve. Amint meglát, leugrik onnan, és elém jön. Meg akarja fogni a kezeimet, de én elrántom.
- Nem látsz a szemedtõl?! - korholom.
- De. de meg akarom gyógyítani - jelenti ki lazán.
- Jaj, de laza vagy. És hogy akarod?
- Ez az én titkom - kancsin titokzatosan.
- Ilyenekbe nem megyek bele.
- Miért? Mitõl félsz?
- Tõled!
- Tõlem? - kérdez vissza, mintha azt jelentettem volna ki, hogy tõle várok gyereket.
- Nem tudom, neked amnéziád van?
- Már miért lenne?
- Nem emlékszel a múlt heti veszekedésünkre? - mellem zihál, pupilláim összeszûkülnek, arcom kipirul, fülem pedig ég a dühtõl. De a dühöm csak egy pillanatig idõzik nálam, ugyanis egy szempillantás alatt eltûnt a szemem elõl az elõbb még ördögien mosolygó fiú. Szívemben átadja a helyét a kétségnek.
- Mi a pokol volt ez? - pislogok riadtan arra a helyre, ahol az elõbb még Õ állt. Majd hirtelen valaki hátulról átölel erõs karjaival.
- Hogy az a... - nyögöm, és az eddig tanult cselek valamelyikével megpróbálok kiszabadulni, de amint megérinti a nyakam, bizsergés fut végig a testemen, arcomra szemérmes pír ül ki, és érzem, hogy képtelen vagyok megmozdulni.
- Mit csinál? - kérdem halkan.
- Csak jóvá szeretném tenni a hibám - azzal óvatosan elenged, megfogja egyik kezem, és elkezdi lebontani róla az általam gondosan ráhelyezett kötést.
- Ne... kérlek... - suttogom - ez fáj.
- Tudom, de mindjárt vége - ahogy leveszi a gézkötést, látszik, hogy a sebtapasz átázott már - Szorítsd össze a fogad! - kiált rám, és én össze is szorítom. Õ pedig egy gyors mozdulattal, fájdalommentesen letépi a tapaszt, én pedig csak pislogok. És mielõtt észbe kapnék, már nincs is a kezemen a seb. Még csak heg sincs! És míg én az egyik kezemen csodálkozom, õ a másik kezemet is meggyógyítja. Aztán mielõtt megköszönhettem volna, eltûnt.
Az igazi harcos az, aki odaadja neked a szívét akár kéred, akár nem, és ne köszönd meg, mert már sehol sincsen.

3.

Nem érdekel az idõ. Nem érdekel, hogy lefagy a kezem. Csak ülök az erdei ösvény szélén felállított padon, és nézem a havas tájat. Az egész olyan, mintha porcukorral hintette volna be Willy Wonka. Ám ez a porcukor sokkal édesebb, mint amit a híres Wonka úr kitalálhat! Gyönyörû pillanatok emlékei, kedves szavak cukormáza önti le a tájat. A hó alól kilátszó fûcsomók is csupa jóra emlékeztetnek. Érzem, hogy itt van...  vagyis csak majdnem. Az eszem azt mondja, hogy nem lehet itt, de a szívem teljesen erejébõl azt súgja, hogy itt van. És nem csak itt van, de itt áll mögöttem.
Egy kis hópehely esik az arcomra. A hideg a csontomig hatol. Azóta nem éreztem még ilyen üresnek ezt a gyönyörû, porcukros tájat, mióta a szüleim elváltak. Akkor is ide ültem ki, és sírtam órákon át. Most viszont egyetlen könnycsepp sem gördül le az arcomon.
Érzem, hogy hiányzik. Bizony... hiányzik az én sárkányölõ lovagom, még akkor is, ha még magamnak sem akarom bevallani.
A kezemre pillantok. A tegnapi sebeimbõl semmi sem látszik. 20 órája folyamatosan azon gondolkodom, hogy hogyan csinálta ezt.
- Szeretlek... - suttogja a szél. Legalábbis azt hittem, hogy a szél. Hirtelen átölel valaki hátulról. Összerándulok a meglepetéstõl.
- Nyugi, nyugi... - súgja a fülembe a jól ismert szavakat.
- Mit keresel itt? - kérdem halkan.
- Hozzád jöttem - mondja, majd hozzáteszi -, mert hiányoztál nekem.
Megérintem erõs karját, és szorosabbra húzom magam körül. Leül mögém a padra, fejét a vállamra dönti, úgy, mint régen. Úgy, mint pontosan egy évvel ez elõtt, mikor elõször találkoztunk.
Hosszú órákon át ülünk így. Csak ülünk, és nézzük a tájat. Nem csinálunk semmit mást, és egyetlen szót sem váltunk egymással.
Álmodozásunkból a harangzúgás zökkent ki. Rápillantok az órámra. Már 5 óra van. Ekkor érzem csak meg, hogy teljesen átfagytam. Azt is érzem, hogy Õ viszont nem fázik. Teste hideg, akár a jégcsap, mégsem reszket.
Kezd sötétedni.
- Kedvesem... - hallom meg halkan szavát - mennem kell... - mondja suttogón, és feláll. Azonnal megcsap a jeges szél, és szinte ezer tût szúr a bõrömbe. Ezt észrevéve felemel a padról, majd szájon csókol, hisz tudja, hogy ettõl mindig lángra kap a testem.
A csók után végigsimít az arcomon, majd úgy eltûnik, mint a múltkor. Én pedig úgy ballagok haza, ahogy idejöttem: szomorúan, fázósan. Csak egy dolog változott: a Róla alkotott véleményem, és egy apró sejtésem...

4.

Több mint 4 napja nem láttam. Rettentõen unatkozom. Fogalmam sincs, mit csinálhat eddig. Ezelõtt minden nap meglátogatott.
Berakok egy DVD-t a fenti TV-be, és belemerülök az agybutító varázsdoboz bambulásába.
Hirtelen zajt hallok lentrõl. Lekapcsolom a TV-t, kimegyek a folyosóra, és a korlátnak támaszkodok, hogy megnézzem, ki lehet az. Váratlanul egy kéz takarja el elõlem a kilátást. Szívverésem felgyorsul, és mély levegõket veszek. Ezután egy másik kar átöleli a derekamat, és magához húz. Ijedt zihálásomra a fülemhez hajol és belesúgja:
- Na mi az? Már meg sem ismersz? - meleg leheletétõl kiráz a hideg. Nagyon vártam már ezt a találkozást, most mégsem vagyok képes megszólalni. Elveszi a kezét a szemem elõl, arcomat maga felé fordítja, és forrón megcsókol. A percekig tartó szerelmes csók után szemeimbe néz azokkal a világítóan kék szemeivel, amikbõl csak úgy árad a szeretet, és a kedvesség, de a felszín alatt mindig ott a para, hogy ezt a nyugalmat felváltja egy dühös vadállat, ami bármelyik pillanatban széttéphet. Én mégsem félek. Ezt a vadállatot már jó ideje megszelídítettem. Amikor kitört köztünk az a veszekedés, véletlenül elengedtem a gyeplõt. De úgy tûnik, Õ önszántából visszaadja kezembe azt. Szemeibõl ki tudom olvasni, hogy most is azon jár az esze, hogy hogyan bizonyíthatna még nekem.
Perceken, sõt lehet, hogy órákon át keresztül nézzük egymás szemeit, mikor hirtelen felbukkan az egyik ablakban a telihold, megvilágítva Õt. A látvány, ami elém tárul, olyannyira megijeszt, hogy majd átesek a korláton.
- Mi... mi vagy te? - kérdem elhalóan, miközben Felé fordulok. Lehajtja a fejét, mintha most készülne elmondani, hogy a családom odaveszett egy lavinában. De Õ nem szólal meg. Nem mondja, hogy baja esett bárkinek is, nem mondja még azt sem, hogy facipõ. Áll mereven, mint egy cseppkõ, majd arcáról legördül egy halvány könnycsepp, és mire az halkan csilingeléssel lehull a parkettára, Õ eltûnik, és csak pár fehér tollat hagy maga után...

5.

Reggel van. Világít a farönkökön letelepedett hó. Egy eltévedt kékcinege csicsereg az ablakomban. Felülök az ágyamban, és megpróbálok visszaemlékezni a tegnap estére. Csak halvány foltok derengenek. Kiráz a hideg, ahogy visszaemlékezek a látottakra. Olyan, mintha csak egy álom lett volna. De az ágyam mellett lévõ hosszú, semelyes, fehér toll meggyõz arról, hogy ez bizony nem álom volt. Felveszem és megforgatom a kezemben, majd ijedten eldobom. Akkora az a toll, és olyan gyönyörû, hogy még egy hattyú is büszkén mutogathatná.
„Vajon ez mi lehet?”
De sajnos nincs idõm sokáig vizsgálgatni, mert pillanatokon belül semmivé lett, akár a fõnixmadár, de ez nem éled ujjá hantjaiból. Kimászok ágyamból, felöltözök, és lemegyek a földszintre reggelizni. Amint leérek, hatalmas meglepetés fogad: az egész alsó szint ki van takarítva! Az edények elmosva a helyükön, az asztalon vérvörös, új abrosz virít, közepén egy vázában fantasztikus csokor fehér rózsa gyönyörködteti a szemet. A csempe úgy csillog, mintha egy palota báltermében lennék.
- Mi a...? - suttogom elhalóan, majd meglátom a terítõn elhelyezett apró, fehér borítékot. Odamegyek az asztalhoz, és felbontom a kis papír-csomagot.
„Kedvesem!
Remélem, hogy nem bántottalak meg tegnap.
Ezzel szeretnélek kiengesztelni Téged.
Nemsokára látjuk egymást.
    Jó létet!”
    Írta levelében. Elmosolyodok.
    „Szép halált!” - gondolom szívemben nagy örömmel, mert régebben mindig így köszöntünk el egymástól. Majd elteszem a levelet, és leülök egy tál müzli mellé. Ilyen körülmények között élvezet reggelizni. A rózsaillat andalító, az abrosz miatt pedig étteremben érzem magam.
    Délután ismét felmegyek a hegyre, ahol múltkor is találkoztam Vele. Órákig ülök itt, de nem jött ide. Átfagyva, szívemben keserûséggel indulok hazafelé. Félúton még a hó is hullani kezd. Megállok, és felnézek az égre. Hirtelen melegséget érzek az arcomon. Eddig csukott szemeimet lassan kinyitom, és pár fehér tollat látok lehullani a felhõk közül, és váratlanul megjelenik elõttem Õ.
- Mi volt az az este? - kérdem Tõle.
- Hát... tudod... - hebegi. Látom rajta, hogy rettentõen meg van szeppenve, és nem tudja, mit is kéne tennie. Odamegyek hozzá, és megölelem.
- Nem kell tartanod. Szeretlek.
Õ is átölel, és fejét a vállamra dönti. Ezúttal Õ remeg. Egész testében, és lelkében reszket. Nagyon aggasztó ez számomra.
- Miért dideregsz ennyire? - kérdem féltõn.
- Félek... - suttogja, és hangján tényleg hallom, hogy tényleg fél valamitõl.
- Mitõl félsz?
Ekkor hirtelen eltávolodik tõlem, és rémült szemeivel az eget kémleli.
- Mennem kell... - susogja.
- Ne! Várj! Ne menj! - kiáltok, és el akarom kapni a karját, de szinte semmivé foszlik ujjaim között.

6.

Ahogy eltûnik szemeim elõl, futásnak eredek. Szempilláimról könnycseppek hullanak a fagyos éjszakába. Egy apró folton kitisztul az ég, és rám világít a hold. Ez a fény erõt ad. A tüdõmbe hatoló jeges levegõ szúr, éget, mintha parazsat nyeltem volna.
Egyszer csak, mint villám hasít belém a felismerés. Megtorpanok. Irányt váltok, és arra kezdek futni, ahol elõször megláttam. Alig futok fél perce és már hallom a Duna moraját, ahogy a partnak ütközik. Épp hogy leérek a hóval fedett homokos részre, és elõtûnik két hatalmas, fehér szárny. Lelassítok, majd elképedve megállok. Hirtelen hatalmas gombóc hízik a torkomban, és szorítja. Szemeim elõtt összemosódik a kép egy pillanatra, majd ki is tisztul, de közben egy forró cseppet érzek az arcomon lefolyni.
- Miért? - hallom meg hirtelen lágy hangját.
- Mit miért? - teszem fel a bugyuta kérdést.
- Miért sírsz? Miattam? - hangja semmilyen érzelmet nem tükröz. Lassan megfordul, így meglátom azt a pár aranyszínû könnycseppet, melyek épp lepottyanni készülnek a földre.
- Csak kifújta a szél a szemem - válaszolom - Neked is?
Percekig nem szól egy szót sem. Mikor megszólal sem azt mondja, amit vártam.
- Sajnálom - hajtja le fejét.
- Mit sajnálsz? - kérdem összehúzott szemöldökkel.
- Hogy belekevertelek.
- Te nem ezt érdemled. Menekülj, amíg megteheted! - kiált rám.
- De miért?  Mi folyik itt? - kérdem már kicsit idegesebben. Ebben a pillanatban feltámad a szél, nagyobb hullámok verdesik a homokot, és a fûzfák ágai is erõsen lengedeznek. - Mi a...?
- Már késõ - suttogja egész közel jõve hozzám.
- Mi késõ? Mirõl beszélsz? Megrémisztesz.
- Itt van - súgja, majd hirtelen megragadja a vállam, és leránt a földre. Halkan felsikoltok, de kezét a számra tapasztja, és a fülembe súgja:
- Ne mozdulj, és a levegõt is halkan vedd!
Bólintok egyet óvatosan. A következõ pillanatban már nincs is felettem. A fehér tájból kiválik egy fekete kard, ami nem messze tõlem szúródott egy fatuskóba. Szívem hevesen kalapál. Mikor pedig két hatalmas szárnyat látok az égbõl ereszkedni, szúró fájdalom hasít a mellkasomba. De megígértem, hogy nem mozdulok meg. Ahogy közelednek a szárnyak, egyre jobban elönt a félelem. Lassan egy férfialak is kibontakozik a két szárny között. Az arca akár egy ördögé, fekete haja a válláig ér, erõs karjai egy hosszú kardot markolnak.
„Ki lehet ez? És mit akarhat Tõle?”
Leszáll a földre. Talpa alatt sisteregve elolvad, és el is párolog a hó. Hangja mikor megüti a fülem, szinte megáll bennem az ütõ.
- Hát itt vagy Michael. Annyit kerestelek, és végre megtaláltalak! - Hangját talán az ordító szelekhez tudnám hasonlítani, vagy a mennydörgéshez.
- Itt vagyok, Mammon. Mit akarsz tõlem?
Mammon erre felröhög. Nevetése túlvilági, és nagyon rémisztõ. Michael lopva, és figyelmeztetõen rám pillant, majd vissza az idegenre.
- Nem akarok harcolni veled, Mammon - jelenti ki Michael.
- Hatezer évvel ezelõtt mégis megtetted!
- És hatezer év a pokolban nem volt elég neked ahhoz, hogy rájöjj, nem vagy méltó ellenfelem.
A következõ történések nem teljesen tiszták elõttem. Nem akarok hülyeséget mondani, szóval csak a végeredményt írom le: fekete és fehér tollak repkednek mindenfelé; mindkét férfi szárnyai kitárva; Michael pedig egy ezüst jogarral tartja feje felett a neki feszülõ lángoló pallost, melyet Mammon tart kezében. A következõ pillanatban szikrázni kezdenek a fegyverek, majd újból összecsapnak. A kard és a pallos úgy feszülnek egymásnak, mint két õsi erõ: küzdenek egymás ellen, mégis kiegészítik egymást, mint ying és yang. Csak most értem azt, amit Michael elsõ találkozásunkkor mondott: „A gonosz és a jó egy tõrõl fakadnak, és csak az látja teljes egészében a világot, aki ezt elfogadja, és meg is érti.” Ahogy elnézem a két küzdõt, már értek mindent. Értem az egyensúly lényegét, és azt is, hogy nekünk, embereknek, miért a földön kell élnünk. A kard és a jogar találkozásánál szinte láng lobban, a férfiak szemében pedig ez a tûz ég, mintha nem is a fegyverekkel akarnák a másikat megölni, hanem a puszta tekintetükkel.
Már egészen elmerülök a nézésükben, mikor hirtelen egy forró cseppet érzek az arcomon. Odanyúlok, és letörlöm: vér.
- NEEE!!! - hatol a fülembe a kétségbeesett kiáltás. Felnézek a küzdõkre: Michael jobb karját megvágta Mammon. Kicsivel késõbb megérzem a bõrömet égetõ tekintetet. Mammonra pillantok: a férfi kéjesen mosolyogva néz rám.
- Hát már barátnõd is van - suttogja elégedetten a démon.
- Õt hagyd ki ebbõl, ha nem akarsz itt ragadni egy emberi testben.
- Mondd csak, Michael, ez fenyegetés akart lenni? - fordul felé - Mert nagyon silányra sikeredett.
- Viszont nagyon is komolyan gondoltam! - szegezi jogarát oda, ahol elvileg Mammon szíve van. De a fekete szárnyas lény egy pillanat alatt eltûnik a szemem elõl, és mögöttem terem. Izmos karját átfonja a nyakamon, és magához ránt. Az erõs szorítástól azonnal akadozni kezd a levegõm, de ami a rosszabb: érzem, hogy nem amatõr a férfi, ugyanis nem a légcsövemre koncentrál, hanem az agyba vezetõ artériákra. Az utolsó, amit látok, egy penge a szívem környékén, és Michael kétségbeesett arca. Aztán valahol a messzeségbõl, valahonnan az éterbõl, meghallom Mammon mézes-mázos, de ugyanakkor mennydörgõ hangját.
- Mondd, kislány, elmesélte neked a mi kis Michael barátunk az összes kis titkát? Elmondta neked, hogy õ a ti Istenetek szolgája? És ha már itt tartunk: nem furcsállod, hogy egy arkangyal a földön van? Tudod õ azért van itt, mert elszúrt valamit odafönn, és a fõnöke leküldte ide törleszteni a bûnét. De õ csak tovább tetézi azzal, hogy ártatlan lányokat ront meg...
- HAZUGSÁG!! - kiáltok közbe. Ekkor kivilágosodik elõttem minden: látom Michaelt, ahogy küzd Mammonnal. Eddig viszont észre sem vettem, hogy a fojtogatás eltûnt. Most pedig visszatért. De ezúttal égetõbb szükséget érzem egy kis oxigén után. Majd hirtelen Michael ezüst jogara húz el mellettem, és betódul a tüdõmbe a levegõ. Ettõl viszont megszédülök, és elvesztem az eszméletemet. A nagy sötétségbõl hirtelen egy régi emlék elevenedik meg elõttem: egy bálból tartok hazafelé. Február van, és nagyon hideg. Ruhámon átszaladgászik a hûvös szellõ. Hirtelen nagy szél támad, kezem az arcom elé emelem, hogy ne fújja szemembe a havat, és mire észbe kapok, már valaki a falhoz szorít. A szelet mostmár nem is érzem, csak egy jeges kéz szorítását a karomon.
- Hmm... friss vér... végre... - suttogja az idegen.
- Tessék? - kérdezek vissza ijedten, mert azt hittem, rosszul hallottam.
- Ne félj, kislány - mosolyog rám a férfi. De mosolyából kilátszódnak tûhegyes szemfogai.
- Ne! Kérlek ne! - kiáltom elkeseredve, és próbálok kiszabadulni szorításából.
- Ne nyivákolj! Nem fog fájni! Még élvezni is fogod - szorít kicsit erõsebben. Megnyalja szája szélét, majd a nyakamhoz hajol.
- Ne! Kérlek szépen! Vigyáznom kell az öcsikéimre!
- Vigyázhatsz majd. Én nem akadályozlak meg benne.
- De ha megölsz... - kezdem, de mutatóujját a számra teszi.
- Ki mondta, hogy megöllek?
Megnyugodva felsóhajtok, mire szemében elégedett tûz gyullad.
- Persze azt nem mondtam, hogy el is engedlek - suttogja, és kegyetlenül a nyakamba harap. Felsikoltok a fájdalomtól. Sikoltásom visszapattan a házak falairól, aztán addig pattog, míg ki nem jut a téglák közül, és fel nem röppen az égre. Egy öröklétnek tûnik az idõ, míg ajkai a bõrömre tapadnak. Aztán hirtelen eltávolodik tõlem. Lábaim felmondják a szolgálatot, és lerogyok a fal tövébe. Amint óvatosan felemelem a fejem, meglátom magam elõtt Michael alakját. Barna haján csillognak a hópelyhek, kék szeme barátságosan csillog. Elõtte a földön ott hever a hosszú, majdnem fekete hajú vámpír. Rendesen ki lett ütve. Michael felemeli az alélt démont, és lábra állítja.
- Gourry, Gourry - cicceg- nem mondtam még elégszer, hogy hordd el az irhád innen?
- Tudod, hogy ez nem olyan könnyû, Michael.
A férfi, akit Michael Gourrynak nevezett, rongyos ruhákat visel. Nadrágja csíkokban van, lábán acélbetétes bakancs az angol zászlóval, felsõtestét pedig egy Guns ’n’ Rosesos póló fedi.
Michaelt viszont nem hatották meg szavai. Elõvesz valamit, amitõl Gourry nagyon megijed, és azonnal eltûnik.
Zihálva nézek fel jótevõmre. Letérdel elém, és mond nekem valamit, amit sajnos nem hallok. Ahogy megérinti a nyakam, hogy megnézze, egész testemet tûz borítja el, mintha lázas lennék. Michael az órájára pillant, majd karjába vesz, és felsétál velem egy hegytetõre. Fogalmam sincs, hogy ennyi idõ alatt jutottunk fel, de rövid idõn belül megjelennek a nap elsõ sugarai. Ahogy elérik a bõrömet, égetni kezd. Felordítok, és az árnyékba akarok menni, de Michael erõsen tart.
- Tudom, hogy fáj, de ki kell bírnod - suttogja a fülembe. Szemeimbõl könny csordul, majd a fájdalom hirtelen abbamarad.
Késõbb elmagyarázta, hogy Gourry megfertõzött, és a napfény a gonoszt ölte ki belõlem. Attól kezdve rengeteget találkoztunk, késõbb már legjobb barátok lettünk, míg ez szép lassan szerelembe váltott át.
Az andalgást egy távolból jövõ keserves ordítás töri meg. Minden lelki erõmet összeszedve kinyitom a szemem. Bár ne tettem volna. Elõször azt látom meg, hogy Michael hasán áthatolt Mammon pengéje, és a hátából kilógó részrõl csöpög a vér.
- Ne!! Michael!! - pattanok fel a földrõl, de mintha egy pajzs emelkedne elõttem, nem tudok odamenni hozzá.
- Maradj ott! Nincs semmi baj - kiáltja a sebesült.
- Azt azért nem mondanám! Még csak most melegedek bele! - nevet fel Mammon, és kihúzza kardját az angyalból, majd újra harcolni kezdenek. Cseng a fém, szikrázik a jogar, vér mindenütt. Az angyalok ugyan gyorsan gyógyulnak, de Michael rengeteg sebet kap. Egy idõ után megjelenik a démon arcán az a kifejezés, ami azt mutatja, hogy nem bír el az arkangyallal. Már kezdek örülni, mikor Mammon egy gyors mozdulattal elõhúz egy tõrt, és felém hajítja. Sajnos nem sikerül elugranom a hihetetlenül sebesen közeledõ penge elõl, ami belefúródik a bõrömbe egészen a markolatáig, majd maradék lendületével magával sodor, és hozzászegezi a vállamat a mögöttem lévõ fûzfa törzséhez. A kíntól elõször levegõt sem kapok. Hallom, ahogy Michael a nevemet kiabálja. Érzem, hogy átfagyott testemen folyik lefelé égetõen forró vérem. Szemeim elõtt összefolyik a kép, de még hallom, ahogy Mammon felnevet, és arra bíztatja Michaelt, hogy harcoljon hevesebben. Egyre vadabb zajok csapják meg a fülem, míg végül felhangzik egy csonttörés, és egy halálhörgés. Rémült, feszült csend telepszik a tájra, akár egy fekete gyászlepel. Lassan beér a látókörömbe egy hatalmas fehér szárny, amibõl azonnal rájövök, hogy Michael, a gyõztes tart felém. Szívem repes, hogy semmi komolyabb baja nem esett. Egyedül arckifejezése aggasztó. Elém áll, majd egy villámgyors mozdulattal kirántja a vállamból a tõrt. Ölébe vesz, és elindulunk haza...

7.
 

Napokig fekszem magas lázzal az ágyban. Michael az ágy szélén ül, borogatást tesz a fejemre, teát fõz, és levest hoz nekem. A kötést a vállamon pedig naponta cseréli.
- Még mindig elég csúnya - suttogja, mikor újból cserére kerül a sor.
- Nem tudnád ezt is úgy meggyógyítani, mint a... SSSSSSZZZ!!! -szisszenek fel.
- Jaj! Bocsáss meg, de beleragadt a sebbe...
- Ez már a 3. - nyöszörgök.
- Tudom, és nagyon sajnálom. Szorítsd össze a fogad!
Erõsen összeszorítom a fogam, de így is nagyon fáj, ahogy kiszedi a gézt.
- De miért nem csinálod azt, amit a kezemnél is? - kérdem elkeseredve.
- Mert azt nem az ördög fegyvere okozta.
- Az ördög? - képedek el.
- Igen - sóhajt Michael - Mammon nem más, mint a Sátán fia. Hatezer évvel ezelõtt egyszer már megpróbált feljönni a földre, de visszaküldtem a helyére.
- Ohh... értem - csukom le a szemeimet. Az angyal újabb kötést helyez fel a vállamra óvatosan.
- Mondd, miért vagy a földön? - kérdem Tõle halkan.
- Hogy védelmezzem a jókat, és az ártatlanokat.
- Szóval nem büntetésbõl?
Michael szomorúan felsóhajt.
- Egy baklövésem volt - suttogja.
- Nem muszáj elmondanod, ha nem akarod.
- Az egyetlen hibám - folytatja -, hogy nem vigyáztam rád eléggé.
Érzem, hogy vér tódul az arcomba, és a fülem hegyéig elvörösödöm. Hirtelen megérzek egy forró csöppet a kezemen. Amint odanézek látom, hogy egy könnycsepp az; egy aranyszínû könnycsepp.
- Michael, te sírsz? - kérdem meglepõdve.
- Bocsánat - suttogja. Kinyújtom karomat, és megsimogatom az arcát. Megfogja a kezemet, és hozzádörgölõdzik, mint egy kiscica.
- Semmi baj. Nem történt semmi.
- De - zokogja - Ha sürgõsen nem teszek valamit, meghalsz - mondja elfúló hangon. Torkomba hatalmas gombóc költözik, elszorítja azt.
- Te megtettél mindent - susogom immár mosolyogva.
- Nem. Van egy utolsó esély - törli le könnyeit, majd feláll mellõlem, kitárja szárnyait, összeteszi két kezét, és halkan imádkozni kezd.
- Michael... - suttogom döbbenten. Hangja olyan, mintha egy gödör fenekérõl jönne. Hosszú perceken át hadarja gyors egymásutánban az imákat, és látszólag értelmetlenül. Majd egy idõ után kellemes bizsergést érzek a vállamban. Hirtelen kivágódik az egyik ablak, majd a befújó széltõl - Isten tüzes leheletétõl - meggyulladnak Michael szárnyai, és lassan egészen a férfi lapockáiig égnek. A megdöbbenéstõl szóhoz sem jutok. Az angyal hirtelen összeesik, az ablak pedig becsapódik, mintha a kirohanó széllovas csapta volna be maga után.
Odarohanok Michaelhez, és a hátát nézem. Ahol nemrég még fenséges szárnyak trónoltak, most már csak a csonkjaik sem maradtak.
- Michael! Michael! - kiabálom kétségbeesetten, és próbálom felébreszteni. Lassan felnéz rám csillogó kék szemeivel, és elmosolyodik.
- Hogy van a vállad? - kérdi halkan.
- Hogy tudsz te ilyenkor a vállamról beszélni?! - korholom.
- De jobban vagy? - makacskodik.
Felsóhajtok, majd óvatosan megnézem a vállam, és döbbenten veszem észre, hogy az addig ott tátongó lyuk eltûnt.
- Michael, ezt meg hogy csináltad? - kérdem értetlenkedve.
- Isten segítségét kértem. És kérlek, hívj Michinek.
- Miért? - nézek rá furcsán.
- Mert már nem vagyok angyal - suttogja.
- Ezt ugye nem mondod komolyan? - kerekednek ki szemeim.
- De. A Te gyógyulásodért cserébe a hallhatatlanságomat vette el. Így fennmarad az egyensúly.
- De akkor meg fogsz halni!
- Csak ha eljön az idõm. Akárcsak Neked.
- Értem vállalnád a földi életet?
- Már megtettem - simogatja meg az arcomat, szemeimbe pedig könnyek úsznak. Óvatosan átölelem, mert félek, hogy fájhat a szárnyainak helye. De õ erõsen magához szorít.
- Szeretlek - súgja a fülembe, és utána már csak halk szuszogását hallom...... elaludt.
 
                                      Vége

Lap tetejére