Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az angol királynő és a mobiltelefon.

2009.05.27

Írta: Vándorfy Viktor

Egyik este, még tíz óra előtt, álomra hajtottam a fejem. Így megy ez nálam mostanában. És tudományosan is alátámasztott, hogy ez az időpont a legkedvezőbb a zavartalan, nyugodt, pihentető alvásra. Az esti, tíz óra előtti lefekvés. Szokásomhoz híven, még a fejem a párnára sem ért, a fenekem máris aludt, belezuhantam a tudattalan alvásba. Jöhet égzengés, ágyúdörgés, nem ébredek, csak húzom a lóbőrt. Kivéve a mobilom csengetését.
Na most is ez történt. Csak csörög, csörög, mire kikászálódtam, odabotorkáltam, s már nyomnám a fogadás gombot, erre abbahagyta. Rápillantottam a beltéri egység kijelzőjére, éjfél múlt, már túl későn van a visszahívásra. Semmi gond, csusszanás a gyapjú takaróm alá, még őrizte a testem melegét, és ismét zuhanás másodpercek alatt egy másik dimenzióba.

Hogy mennyi idő telhetett el, nem tudom, újabb mobilcsengetést hallottam. Most fürgébben kaptam fel a marokgépet, és rezignáltan beleszóltam.
- Halló! Itt Tudorka. Remélem jó okod van, hogy éjnek évadján felversz legszebb álmomból.
- Elnézést kérek, Sír, a késői zavarásért. - hallom a vonal túlfeléről a kimért hangú mentegetőzést. Még hogy Sír, ez lenne az új nevem, agyalok, de a szpícs folytatódik. Csak ámulok, hogy értem amit mond. Nahát, közben megtanultam angolul?
- II. Erzsébet Isten kegyelméből Nagy Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságának, más birodalmainak és területeinek királynője, a Nemzetközösség feje, a hit védelmezője óhajt önnel beszélni. Tartsa a vonalat kérem, kapcsolom. - ömlöttek rám a szavak egyhangú angolsággal. Üsse kavics, akkor kapcsold, forgott a fejemben, megvárom már, ki ugrat most vajon.
- Üdvözlöm Tudorka! Elizabeth Alexandra Mary Windsor vagyok, és egy nagyon fontos ügyben hívom, ha nem alkalmatlan az időpont. - hallom a kissé reszelős, de egyébként bűbájos hangot. Szent boroskancsó! Ez igaz lehet, vagy álmodom? Valóban II.Erzsébet lenne?
- Mélységes tiszteletem, Felség! - dadogtam lányos zavaromban, de azért adtam az etikettőnek - Ön soha sem zavar, Felség. Miben állhatok a szolgálatára? - mutattam némi érdeklődést, pedig nem is vagyok az alatta valója.
- Mi, II. Erzsébet, úgy döntöttünk, az illetékes bölcs Tanács javaslatára, hogy lovagi címet adományozunk önnek, a Szent Zsorzs kereszttel egyidejűleg.
- Mit mondjak erre, Felség? Nem rossz az ötlet. De mivel érdemeltem ki ezt a megtisztelő címet? - kérdeztem meglepetten és elképedve, ami a hangomon is érződhetett.
- Csak semmi szerénykedés, Tudorka. Tudomásunkra jutott, tudja az Emájfájv (MI5) jelentéseiből, hogy ön milyen gáláns és megértő az embertársaival, de különösen a hölgyekkel szemben. Nem zakurál senkit randira hívással, nem tesz obszcén ajánlatokat, nem küld a micsodácskájáról fényképeket, etc. Tudja, ritka adottság és készség ez manapság az urak részéről. Ezért döntöttünk a magas elismeréséről - búgta a már korosodó, de még jó karban lévő királynő.
- Örömmel veszem figyelmességét, Felség. De most zavarban vagyok.
- És mi lenne a zavar oka, Tudorka? - jött az érdeklődés a vonal túlfeléről. - Repülőre ül és idehajtat a Buckingham Palotába. Nincs ebben semmi zavar. Már intézkedtem, hogy beengedjék.
- Már hogy a csudába ne lenne! - próbáltam győzködni, és mondtam volna még a magamét, de közben a vonal megszakadt.
Megnéztem a mobilom, és valóban volt egy hívásom 01.48-kor. A +447822......-es számról. Lázasan kerestem a telefonkönyvben, a 44-es előhívó szám valóban Nagy-Britannia száma. Most erősen gondolkodom, visszahívjam-e. Mi van, ha mégsem álmodtam, és télleg a Bözsi volt?
Aztán elvetettem ezt az opciót. Belegondoltam, hogy a nyugdíjam csak az odaútra elég, fapadoson mégsem illene menni. És mi lesz velem utána egy egész hónapig? Hacsak ki nem fizetik az utiköltségem.

Pár nap elteltével váratlanul beállított hozzám a barátom. Az mondta, csak erre járt, és gondolta megnézi, hogyan tengetem az életem ezen a télvégi napon, itt az isten háta mögött. Fázósan dörzsölgette a kezét, és a kandalló mellé telepedett, amelyben vidáman parázslott az akácfa tuskója.
Hogy belülről is felmelegedjen, némi jeget dobtam két whiskys pohárba, és dupla adagot töltöttem a jó öreg Chivas Regalból. Gondoltam, míg ezzel lesz elfoglalva, én is szóhoz jutok, és elmeséltem neki a különös álmom a még különösebb telefonhívással. Mutattam a telefonomban is, hogy a hívás nem volt kamu. Erre ő:
- Na, visszahívtad már? És mikor indulsz?
- Eszednél vagy öreg! - adtam a felháborodottat. - Tudod te mibe kerül egy hívás angolországba? Le is pukkanna a feltöltőkártyám nyomban. Ráadásul ebben a cudar időben útra kelni nem kis vállalkozás. - méltatlankodtam tovább. De ő hajthatatlannak mutatkozott.
- Gondolj már bele, ökörszem agyú! Mikor lesz még egy ilyen lehetőséged? Belépni a lovagok táborába.
- Tán megártott az itóka, vízilószáj? Nem kapsz ma többet ebből a finomságból, ártalmas ez neked. Na meg fogy is. Inkább itt egy sör, hígitsd a gyomortartalmad. - nyújtottam át neki egy dobozos sört.
Több szó nem is esett közöttünk erről a témáról. Helyette kitárgyaltuk alaposan a nőket.

Ám amikor magamra maradtam, nem hagyott nyugodni a fülembe tett bogár. Az agyam egyre azon kattogott, hogy mégsem illedelmes dolog ilyen kurtán-furcsán visszautasítani egy királynő ajánlatát. Még az is belémnyilalt, hogy magas méltóságommal bekerülhetek valamelyik tévécsatorna celebes műsorába. Bár ez inkább taszított, mint vonzott, annyi elítélő véleményt hallottam már erről. És a Győzikét úgy sem tudnám überelni. Akkor meg minek. Vagy a spicc, vagy maradjak a valagamon, mint eddig.
De még mindig ott volt a szokatlanul kemény téli időjárás, ami különösen az angolokat sújtotta éppen, meglepő módon. Bezárt az összes repülőterük, értesültem a híradásokból. Tehát a repülőgép nálam is törölve, mint közelítési eszköz. A vonatot is el kellett vetnem, mivel a nyugdíjas kedvezményes utazási bárcámban betelt minden kör. És a teljes áron utazást meg nem engedhettem meg magamnak. Mehettem volna autóstoppal is, de ki az a buggyant agyú, aki megáll egy élemedett kora felé hajló hímnemű egyednek. Kurvának meg mégsem öltözhettem. És még ott a Csalagút is, meg a klausztrofóbiám. Eh, de bonyolult az élet. De csak rágódtam, további lehetőségeket kutatva.
Megvan! kiáltottam fel a hirtelen belém vágódó felismerésre, mint Archimedes a kádban, fürdés közben. Pedig én csak a teraszon bámultam a hószállingózást. A kutyám furcsán nézett rám a rikkantásomra, mi lelhette vajon a gazdit? Hóha! Ha hó, akkor szán. Kutyaszán, hiszen a vezéreb itt sündörög a lábamnál.
Na jó, jó. Ám ez sem zökkenőmentes. Hogy kelek át a Canalon, hiszen az nem szokott befagyni? A kompon meg tengeri beteg lennék. Halott sápadtan meg még sem állhatok Erzsike elé. Ilyen látványra még meggondolná magát. Vagy megremegne a kezében a lovaggá ütő kard, és vállam helyett a fülemre csapna. Hajaj!
A kutyám pedig csak rövidebb távokon tudott repülni. Át a kerítés tetején, amikor tüzelő szuka szagával telt meg a tavaszi szellő. De most csak a hó esett egyre szaporábban, szellőnek nyoma sem volt. Viszont az itóka jótékony hatással lehetett az agysejtjeimre. Hirtelen felrémlett egy kedves ismerősöm, aki igaz, évente csak egyszer, december elején szokott menetrend, illetve naptárrend szerint errefelé járni. Hát persze, a Miklós Finnlandból. Biztos kölcsön adja a rénszarvas szánját, mert mostanában holt szezonja van. És az tud csak igazán repülni, mint a mesében. Hipp-hopp.

Mikor idáig értem a megerőltető agytornásztatásban, már a kedvenc fotelomban ültem a kandalló előtt, újabb dupla whiskyt szopogatva. Rögvest felmarkoltam a telefonom, és tárcsáztam a finn Miklós számát. Még hallottam, hogy a telefon kicsöng. A folytatásra azonban most nem emlékszem, mert közben, mint a sűrű köd, hirtelen álom ereszkedett rám, és megállt a vetítő. 
Hirtelen horkanthattam egyet álmomban, mert a filmszalag, vagy inkább a dvd lemez, itt a fejemben tovább kezdett pörögni, és ismét tisztán láttam mindent. Onnan folytatódott a történet, hogy lázasan nyomkodtam a telefonom billentyűit, mivel sürgősen vissza kellet hívni azt a londoni számot. Lesz ami lesz alapon. Végre kicsöngött, és némi várakozás után II. Erzsébet protokoll főnöke szólt a telefonba.
- Tessék, itt a királynő protokoll részlege. Kihez van szerencsém?
- Még nem tudhatja, hogy szerencséje van-e ezzel a hívással. Tudorka vagyok innen magyar honból. - adtam hirtelenjében a legkézenfekvőbb választ.
- Á, már emlékszem, rajta van a listámon. Ez ugyanis a lovaggá ütendő személyeket menedzselő különleges ügyosztály.  Üdvözletem a nők bálványának, a szürke hétköznapok felvidítójának. - hallottam ízibe a csontig hatoló benyalóst. De tovább sodorta a szó fonalát. - A titkos ügynök, ugye, akit hamarosan lovaggá üt Őfelsége?
- Titkos ám a csudát, mikor már mindenki erről beszél. Ám az ügynök majdnem stimmel. Nemrég próbáltam rásózni néhány emberre egy eszement életbiztosítási konstrukciót. De csak majdnem. - mentegetőztem, hogy oszlassam a gyanú árnyékát. Anélkül is sötét fellegek uralták a légteret.
Na, így cseverésztünk még egy keveset, majd egyeztettük a részletkérdéseket. Mikor, ki, hová, kivel, nehogy má' szőr kerüljön a karburátorba. Illetve a levesbe. Aztán belecsaptam a lecsóba:
- Dologra fel protokollos uram, mert indulok is rögvest. Már kidolgoztam az úti tervem, összeszedtem néhány kóbor kutyát az utcáról. Rövid tréninget követően, ahol jó kutyám volt a kiképző őrmester, a kutyaszános trén indulásra kész. Hallom az ebek veszett vonyítását. Ezzel megyek fel Finnlandba, hogy ott elérjem a csatlakozást. De a továbbiakat már nem kötném az orrára. Gondoskodjon a szállásomról a Hiltonban. Minimum egy lakosztály. Ja, és külön szoba a kutyusomnak. Fitness, wellnes, meg ilyesmi. Please. És ezzel véget vetettem a csevejnek, kinyomtam a telefont.

Az utazásom nem részletezném túlzottan, szinte szóra sem érdemes. Azért vázlatosan mégis megemíitem, hogy egy kölcsön kapott GPS-szel keltem útra, betáplálva a hóhelyzetet is. Az irányadó műszert a vezérkutyám nyakába akasztottam, úgy is neki kell tartani a menetrendet. Arra emlékszem, hogy utunk a fehér-, majd a rendes oroszok földjén át vezetett, Minszk-St.Petersburg-Helsinki volt a fő csapásirány. Majd egy kis pihenőt követően, az ezer tó jegén repesztettünk föl Lappföldre, ahol a rénes fogat garázsolt, szezonon kívül.
Mikulás bátyó már várt bennünket, jól bedurrantott a gerendaház kemencéjébe, ahol mindenféle finom pecsenyék sültek, amelyek illatára a gigám rögvest elkezdett föl, s le táncikálni. Főleg az elmaradhatatlan finnlandia vodkától, amitől ugyan kiütésem szokott lenni, de a barátság kedvéért most még vakaródzni is képes voltam. Így lenyestünk néhány pohárkával, miközben felelevenítettük a régi szép időket. A gyerekkorban ablakba tett csizmácskákat, benne a sok finomsággal, alma, dió, mogyoróval. A kalandos úton kimerült szánhúzóim pedig kényelmes kennelekben majszolhatták a sültek maradékát, desszertkén a nagy velős csontokat.
Az eszem-iszom után, méregtelenítés gyanánt, izzasztottam egy jót a szaunában, majd nyugovóra tértem a farkasbőrökkel takart rönkágyon. Most álomtalanul, mély alvásban telt az éjszaka. A kiadós reggeli után felmálháztuk a csodaszánt, amely előtt már izgatottan turbózták magukat a rénszarvasok. A hosszú, fehár szakállát simogató Miklós barátom elmagyarázta a fogat irányítására szolgáló vezényszavakat, majd érzékeny búcsút véve egymástól, a viszontlátás reményében a lovak, akarom mondani az agancsosok közé csaptam. Irány a ködös Albion.

A rénszarvas hajtású repülő szán, bakján a leendő lovaggal, és mellette hűséges fegyverhordozójával, az elmaradhatatlan Néró kutyával, dacolva a heves hóviharokkal, minden gond nélkül landolt a Heathrow T7-es termináljánál. Még jól is jött a nagy hó, puhábban értek földet a szántalpak, és a patafékek is rendesen működtek. A szánröpítőket a patások szervizére bíztam azzal, hogy alapos ellátásban legyen részük a visszaútig. Friss, ropogós szénában, körömápolásban nehogy hiányt szenvedjenek, mert ezt a királynő sem szeretné. Imigyen intettem a garázsmestert. Majd jól megkapaszkodva a csomagjaimban, nehogy a szél hanyat döntsön, elindultam a kijárat felé.
Rövid ellenőrzés után, a királynő pecsétes meghívójának köszönhetően, és hogy nem szerepeltem a terroristagyanús személyek listáján, az értem küldött limuzinnal a szállásomra hajtattam. 
Valóban igazak voltak a híradások. Meg tudom erősíteni, hogy istentelen hóvihar tombolt Londonban és környékén. Olyan hótorlaszok voltak, hogy még az erős gépek sem boldogultak az eltakarításukkal. Már bántam, hogy nem Mikulás barátom fogatán repesztettem egészen a szállodáig, ahová nagy nehézségek árán sikerült csak eljutnom. Végre kikászálódtam a limuzinból, hű társam, Néró kíséretében. Elgémberedett tagjaimat nyújtóztatva, berozsdásodott csuklóimat ropogtatva bevonultam a Hotel Hiltonba, nyomomban a hordárokkal, akik a csomagjaimat cipelték. A Viktoriánus korabeli épület hatalmas előcsarnokába érkezve azt láttam, hogy a bent lévők csodálkozó tekintettel bámulnak rám. Először nem értettem ennek okát. Úgy tűnt, hogy ezek mostanában nem láttak fehér embert Közép-Kelet Európából.

Aztán egy hatalmas velencei tükörbe pillantva megláttam magam. Hát persze, az öltözékem. A sok bőrbe, szőrbe bugyolálva, ami ugyebár a rénszarvas szánon utazás elengedhetetlen kelléke, echte grönlandi őslakosnak tűnhettem. De nem volt időm további töprengésre, a szállodai Direktor sietett elém mély hajlongások közepette.
- Á, Mr. Tudorka! Üdvözöljük szerény hajlékunkban. Már aggódtunk Önért, hogy a borzalmas időjárás miatt kénytelen lesz visszafordulni.
- Háj, háj, Mr. Direktor!- viszonoztam az üdvözlést. - Méghogy ez egy szerény hajlék. Látná csak az enyémet, a digi antennásat. Leesne a bambája. Az aggódás pedig fölösleges volt, csak a stresszes állapotokat fokozta. Tudhatná, hogy egy lendő lovag minden akadályon képes túljutni. Másként érdemtelen lenne arra, hogy a Királynő sk. érintse a vállát a kardjával.
- Sory Mr.Tudorka! Erről a körülményről majdnem megfeledkeztünk aggodalmunk közepette. - hebegte a Direktor. - Kérem kövessen a lakosztályába, már mndent előkészítettünk. Várja a jó forró, illatos fürdő, hogy lemossa az út porát. Helyesbítek, a havát. - majd a lifthez kalauzolta a különleges vendéget.
- Remélem a fürdőhöz a pezsgőről sem feledkeztek el. Mert az főbenjáró bűn lenne. - adtam nyomatékot a kételyemnek.
- Megnyugtathatom, Mr., nem lesz semmire panasza. - tárta ki a lakosztály ajtaját a Direktor. - Ha bármire szüksége lenne, csak csengessen.  Őlordsága, a  LÜSZEMEKÜ (lovaggá ütendő személyeket menedzselő különleges ügyosztály) igazgatója a lelkemre kötötte, hogy különleges elbánásban részesítsük. És ennek mi igyekszünk maximálisan eleget tenni.
- Efelől nincs kétségem. Most pedig, ha megkérhetem, csukja be azt az ajtót. De kívülről ám. A továbbiakban egyedül kívánok maradni. Tudja, szeretem az intelligens társaságot.
Azzal kitessékeltem a Direktor, és nekiláttam a kicsomagolásnak. Miután Néró kutyámat is elhelyeztem a külön szobájában, megkérve, hogy ne zavarjon az ugatásával reggelig, belecsusszantam a hatalmas kádba. A forró víz jólesően simogatta a bőröm, a kellemes, keleties illatok hamarosan bódítóan hatottak rám, amely bódulatot csak fokozott a gyöngyöző pezsgő szürcsölgetése. Feltehetően ezek együttes hatására olyan álmosság vett rajtam erőt, hogy hirtelen elaludtam, olyan jó hét mérföld mélyen. És ezzel kezdetét vette az álom az álomban.

Csak így lehetett, hogy álmomban már reggel volt, túlestem az ilyenkor szokásos kómás ébredésen, és lázasan készülődtem a nagy nap legnagyobb eseményére. Felöltöttem az alkalomhoz illő frakkomat, amelyben tisztára úgy néztem ki, mint egy fess pingvin. Kicsit szokatlan volt, feszélyezett ez az öltözék, de ha ezt kívánja a protokoll, hát legyen.
Már közeledett a déli harangozás ideje, ami itt hozánk képest egy órával később következett be, ha egyáltalán volt ilyen szokás errefelé. Mindegy, lényeg, hogy egy inas jelentette, megérkezett a királyi hintó, amely a ceremónia helyszínére fog elszállítani. Nem volt idő további töprengésre, lesiettem a bejárat elé, és elmaradhatatlan kísérőmmel bepattantam az ülésre. És már vágtatott is a pompásan díszített négylovas fogat a Westminsteri apátság székesegyháza felé, előtte a felvezető lovas bobykkal. Percek alatt a tetthelyre érkeztünk.
Jövetelemet a székesegyház összes harangjának megkondulása és folyamatos érces zúgása jelezte. Kicsit izgatottan szálltam ki a hintóból és elindultam a bejárathoz. A feltáruló hatalmas ajtón beléptem a templom fő hajójába, elámulva a káprázattól, ami fogadott. Majd lassan, méltóságteljesen elindultam a padsorok között, amelyet zsúfolásig megtöltöttek a lordok és egyéb magas rangot viselő személyek, köztük a még élő lovagokkal. Hirtelen megpillantottam Sir Paul McCartney-t, akit 1997. március 11-én szintén II. Erzsébet brit királynő ütött lovaggá. Mintha rám kacsintott volna, ezzel jelezve, hogy bátorság, nem fog fájni. Na, ettől kezdve már nem reszketett az inam.
A kutyám szorosan a jobb lábam mellett haladt, igyekezett lépést tartani velem, és cseppet sem hatódott meg a látványtól, a hely szellemétől. Pedig ha tudta volna, hogy Hódító Vilmos kora óta Anglia illetve az Egyesült Királyság valamennyi királyát itt koronázták meg, kivéve V. és VIII. Edwardot, és uralkodókat, főnemeseket, katonákat, művészeket és tudósokat temetnek ide, nem lengette volna olyan büszkén a bozontos farkát, hanem alázattal behúzta volna a lábai közé. Igaz ez meg támadásra utaló jel nála, ami most cseppet sem hiányzott.

A főoltárnál lévő díszes trónszék elé érkezve illő meghajlással üdvözöltem Őfelségét. A Lordkancellár diszkrét biccentésére fél térdre ereszkedtem, és vártam, hogy bekövetkezzen a fő atrakció. A Királynő könnyedén lecsusszant a trónról, szinte észrevétlen visszaigazította a fején kissé megbillent koronáját, majd átvette a Lordkancellártól az Excalibur-t, Artúr király mitikus kardját, és az előtte térdeplő lovagjelölthöz lépett.  
  Őfelsége a királynő, a meztelen csupasz kardot két kézzel markolva felemelte, ami nem kis erőfeszítésébe került, majd megérintette vele a fejem, vállam, arcom, és ezt mondta: "Isten és a Mi tiszteletünkre, tűrd el ez ütést, és többet egyet se. Légy bátor, igaz és derék, mindig védelmezd az elesetteket, különösen a nőket. Jegyezd meg: jobb lovagnak lenni, mint szolgának." 
Majd ezután a Lordkancellár Néró kutyám nyakába akasztotta az Arany Velőscsont a Bátorságért kitüntető érdemrendet.

Ekkor hirtelen fogvacogtató hideg járt át, és rájöttem, hogy a kádban alaposan kihűlt a víz. De még tovább sodort az álom, fel-fel villantak a lovaggá ütésem képei, s közben észre sem vettem, hogy a fürdőszoba kövezetén, a darabokra tört metszett üvegű pezsgőspohár apró darabjain megcsillant az ablakon bekukucskáló nap ezer színű fénye. 

Lap tetejére

Ne téveszd szem elől, hogy a honlap tartalma a szerzői jogról szóló jogszabály értelmében oltalom alatt áll!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.