Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Utazás a prosztata körül.

2009.08.27


ELŐSZÓ

melyben elsősorban esetleg megmagyarázhatnám, "hogy ezt az egész bajos
történetet miért teregetem az olvasó elé." Mivel nem kenyerem a magyarázkodás, így most ez elmarad. Inkább kezdem az elején.

Egy kedves jó barátom, aki már benne jár a korban, az egyik hajnalon arra ébredt, hogy igen csak sürgető vizelés ingerli. Nosza, szapora léptekkel közelített a mellékhelyiségbe. Szokás szerint várta a megkönnyebbülést, de egy csepp nem sok, annyi pisit sem sikerült kipréselnie. Pedig nyomta istenesen, helyette azonban csak a görcsök jöttek. És egyre csak jöttek, mígnem reggel, elvánszorogva a rendelőbe, az apró termetű háziorvos nő némi kisérletezést követően sikerrel bevezette a hólyagjába a katétert. Mennyei volt a megkönnyebbülése. És ezzel elkezdődött a kálváriája, melyről elmondása alapján értesültem, már a műtét után, egy kellemes borozgatás közben. A barátomat az egyszerűség kedvéért Józsi névre kereszteltem.

Most közreadom, kicsit kibővítve a fantáziám által, és a személyes benyomásaimmal is, amelyeket a meglátogatásai alkalmával szereztem. Ó, magyar egészségügy! Áldott a neved, mert mindig szolgálsz témával az íráshoz.  

A kórház.

A kórház valamikor a város széléhez közel épült, ami azóta már jócskán túlterjeszkedett rajta. De még így sem mondható, hogy a centrumban terült volna el labirintus szerű elrendezésével. A zömmel kétszintes épületei elszórtan, építésekor bizonyára logikusnak tűnő rendben, ma már inkább némi káoszt mutatva zsúfolódtak egymás mellé. Keskeny aszfaltcsíkok kanyarogtak körülöttük. Néhányuk már fehér műanyag ablakokat, új színt kapott, másokon éppen folyt a felújítás, emeletráépítés. Na, nem ártott volna egy gps-t hozni, gondolta Józsi, hogy  odataláljon a szakrendelő épületéhez.

A lejtős kapubejárón óvatoskodott lefelé. Nem, még nem a lefagyás veszélye miatt. Inkább a nadrágszárában rejtőzködő, vizeletét gyűjtő műanyag zacskó miatt, nehogy kiszakadjon egy hirtelen mozdulattól. Vagy kicsusszanjon a nadág szárán alul. Ha már eddig megúszta a majd két órás zötykölődést a távolsági buszon, aminek szerencsére volt megállója a kórház előtt, így nem kellett a messzebbre lévő buszállomásról visszabumliznia. A kis öröm is öröm, gondolta Józsi.

A megbeszélt időben lépett be az urológiai osztály ambuláns rendelőjének apró előterébe. Délelőtt fél nyolc volt, ezt látta a mobiltelefonja kijelzőjén. Első ránézésre már vagy hatan ültek a szabvány kárházi székeken az orvost várva. Négy férfi, vegyes korosztályhoz tartozó, és két nő. Ők inkább az idősebbek közül. Többek arcán még látható volt az éjszakai gyötrődés nyoma, mások közömbösen nézték a falon a koszlott plakátokat. Ha jobban megerőlteti magát, talán azt is láthatta volna, hogy ki a veséje, ki a hólyagja miatt, esetleg epebántalmaktól vagy hereproblémától szenvedett éppen. De most nem volt kedve ilyenfajta játékra. Elég volt a saját gondja-baja.

Itt is elkelne már egy festés, konstatálta, miután illedelmesen köszönt. Többnyire fejbiccentés volt a válasz. Nem keresett ülőhelyet, pedig az előtér folytatásában lévő folyosón, amely a derékszögben csatlakozó sebészet épületrésze felé vezetett, lett volna üres szék. Inkább az ácsorgás mellett voksolt, ami jobban esett a mostani állapotában. Közben néha bepillantott az előtértől utólag leválasztott fekvőbeteg osztály irányába a félig nyitott ajtón. Látta, amint fehér köpenyes orvosok és nővérek csoportja siet egyik szobából a másikba. Éppen folyt a vizit, így a hátát a falnak vetve, testsúlyát az egyik lábára helyezve várakozott.

A rendelő ajtaját nézte mereven, ahol különböző, számítógépen szerkesztett és kinyomtatott figyelmeztetések voltak kifüggesztve. Az egyik különösen szúrta a szemét, "A behívás nem érkezési sorrendben történik". Azután mégsem bosszankodott, neki aztán van ideje bőségesen, ma kap egy ágyat a fekvőbeteg részlegen. Ettől a tudattól valahogy végtelen nyugalom szállta meg. Vagy még nem jutott el a tudatáig, mi is vár majd itt rá. De lehetett ez egy erőltetett közömbösség is részéről.

Révedezéséből a kilics kattanására eszmélt a jelenbe. Az ajtón kilibbent a középkorúnak mondható, csinos arcú aszisztensnő. Vékony anyagú fehér nadrág és póló feszült formás testén, ami normálisabb állapotában tüstént beindította volna a fantáziáját. De most nem volt ehhez kellő ingerenciája. Az aszisztensnő mosolyogva közelebb lépett és elvette a kezéből az összekészített papírokat. A vérvételi, CT vizsgálati eredményeket, az aneszteziológusi űrlapot, amelyen aláírásával beleeg yezett, hogy epidurállással történjen az érzéstelenítés.

Amikor a vizsgálatkérő papirokat a doki kitöltötte, tudatta vele, hogy mennyire fontos a komputertomográfiai lelet, mert nem szeretné, ha műtét közben belefutna egy hólyagrákba. Látva a páciense elkerekedett szemeit, hozzátette, hogy jobb minden eshetőségre felkészülni. Talán mondani sem kell, hogy ez mennyire megnyugtatta.

Az asszisztensnő továbbra is mosolygott és közölte, hogy a doktor úr hamarosan jönni fog. Józsi ettől egy kicsit jobban kezdte érezni magát.

Pedig már több mint egy hónapja, hogy beletuszkolták a sürgősségi ellátóban egy éjjel, immáron harmadik ízben a katétert, hogy lecsapolják a magától ürülni képtelen hólyagjából a vizeletét. Ez a paradicsominak semmiképpen nem nevezhető állapot már eléggé nyomasztotta, szinte tehetetlenségre kárhoztatva, amit nehezen viselt. Legutóbb, talán szerencséjére, egy urológus volt éppen ügyeletben, aki a legelső esetet követően alaposan megvizsgálta. Eszébe is villant, hogy a doki mennyire csodálkozott a prosztatája méretén ultrahangozás közben. Még a két asszisztensnőt is invitálta, ugyan néznék meg már, mert eddig még ő sem látott ekkorát. Mármint prosztatát.

Józsi akkor meglepődött ezen, még bosszankodott is magában, hogy az orvost szinte nem is érdekli az ő nyomorúsága, inkább az eset rendkívüliségével volt elfoglalva. Ráadásként a kézenfekvő kérdésére, hogy vajon mi lehet ennek az oka, előbb visszakérdezett, hány éves papa? A választ hallva csupán annyit mondott, hogy hát ez, a kor. Mit lehet ezzel kezdeni? faggatta tovább a nem túl bőbeszédű dokit. Talán ki kellene dobni, ha már ennyire problémássá vált, próbálta újra szóra bírni. Á, nem olyan egyszerű dolog az kérem, jött a lakonokus tömörségű válasz. Majd még hozzátette, hogy egy hét múlva jöjjön vissza. Ennyi. Se bővebb tájékoztatás, se gyógyszer. Akkor ezen a szűkszavúságon hazáig bosszankodott, de most mintha isteni jelet látott volna ebben a találkozásban.

A tortúra végeztével, a kiürült hólyag megnyugvásán fellélegezve, komoly beszélgetésbe fogott az orvossal. Nem kért mást tőle, csak szabadítaná meg végre ebből az állapotából és a vele járó, ismétlődően jelentkező, borzalmas görcsöktől, ami ép ésszel már szinte elviselhetetlen volt. Rendben, én is úgy látom kés kell már ennek, hallotta a számára már-már megváltásnak tűnő választ. Elvégeztetjük a szükséges vizsgálatokat, aztán megbeszéljük a műtét időpontját, ha már ennyire ragaszkodik hozzá. De már most tudnia kell, hogy ez egy nagy műtét lesz, némi utóhatásokkal. Erre csak annyit tudott válaszolni, hogy amennyiben az utóhatások között nem szerepel a kinyuvadás, a többin ráér még töprengeni. Jöjjön, aminek jönnie kell. Végül ennyiben maradtak.

Az eddig történtek felidézéséből az időközben odaérkező orvos hangja rángatta vissza a való világba. Jöjjön Józsi bácsi, kezdjük a felvételt.     

A felvétel.           

Az orvos, évei számát tekintve, olyan negyven körüli lehetett. Az operáláshoz talán a legjobb korú. Még nem volt túl idős, hogy unatkozzon közben és esetleg néhány konyakkal kelljen csillapítania a keze remegését műtét előtt. Vagy netán elkalandozzanak a gondolatai, és az inkriminált területen felejtsen egy ollót, vagy tampont. Még rágondolni is hidegrázás, bár mostanában jó kis kártérítési összegeket lehet ilyenekért kialkudni. De nem is fiatal, aki rutintalan, most tanulja a szakmát és rajta fog majd gyakorolni. Ez még viccnek is rossz lenne.

Ilyen gondolatok cikáztak Józsi agyában, amikor leült a rendelőben a felkínált székre, és tanulmányozás alá vonta leendő hasfelmetszőjét. A doktor puszta megjelenésében, halk, mégis érthető beszédében, alaposnak és megfontoltnak tűnő mozdulataiban volt valami megnyugtató, hogy nagyon érti a dolgát, így nyilván nem lesz majd semmi gond. Annak ellenére is, amit a leletek tanulmányozása közben elmondott.

Még szerencse, hogy minden lelet tökéletes, kezdett hozzá a betegtájékoztatóhoz. Mert nagy műtét lesz ám ez, Józsi bácsi. Sajnos muszáj a hasát felvágni, mivel akkorára nőtt ez a huncut szerv, hogy csak ilyen módon távolítható el. És több gond is előállhat majd. Műtét közben bizony erőss vérzés léphet fel, hiszen a hasfal erekben dús. Utánna pedig különféle gyulladásokkal is számolni kell. De majd urai leszünk a helyzetnek, és mindent megoldunk, tette hozzá mintegy bátorítólag. Közben Józsi számolta, hogy legalább háromszor kihangsúlyozta, milyen nagy műtét is lesz ez. Ilyenkor gondolatban mindig egy tizezrest tett még a borítékba a kezdeti egy bankó mellé. Úgy érezte, hogy ezekből a hangsúlyozásokból ez következik.

Bár mindig is berzenkedett a hálapénz adása ellen, eddig erre nem is volt szüksége, mert némi náthán kívül nagyobb baja sosem volt. De most valahogy szükségét érezte ennek. Mintha még a gondolata is nagyobb reményt adott volna ahhoz, hogy simán megússza ezt a tortúrát. Ráadásul a gyerekei is ígérték, hogy kisegítik ezzel az összeggel, csak rendben legyen minden Józsi apuval. A nagyobbik lánya pedig jól bevásárolt, összegyűjtve a kórházi léthez elengedhetetlen dolgokat a Wc papírral bezárólag. Alig bírta a gurulós bőröndjébe gyömöszölni, ami most a lába mellett pihent.      

Akkor most végzünk még egy ultrahangos vizsgálatot, hogy még tisztábban lássam a helyzetet, mondta az orvos, amikor befejezte az adminisztrálást, és az asszisztense minden szükséges adatot belapátolt a számítógépbe. Tessék ide felfeküdni, háttal nekem, oldalsó helyzetbe, közben lazítson, adta az instrukciókat. Majd bekapcsolta a készüléket és a kezébe vett egy ketyerét, amelynek lapos, de kissé kiszélesedő vége volt, és alaposan bekente egy színtelen masszával. Ezután kezdte bevezetni az alfelébe, oda, ahonnan eddig csak kifelé szoktak időnként jönni a salakanyagok. A kellő mélységet elérve ide-oda mozgatta, és nézte a gép monitorján a kialakuló képet. Hát ez tényleg hatalmasra nőtt, összegezte a látottakat.

Közben Józsi egyre szaporábban, jó nagy adagokban szívta be, majd fújta ki a levegőt, jól hallhatóan. Mi a probléma, rosszul van? Kérdezte az orvos. Dehogy, semmi gond, bár nem kellemes ez a kontaktus, éppen ezért így stimulálom magam, hogy leredukáljam a kellemetlenségét. Na az jó, hagyta rá a doki, majd szólt, hogy végzett, felkelhet. Majd azzal folytatta, hogy lehet átmenni a fekvőbeteg osztályra, ahol a nővérek mindent elrendeznek, megmutatják az ágyát. Bár ma még nem lesz más dolga, mint lélekben készülni a nagy műtétre. Na már megint ez a kódolt kifejezés, de hiába, a borítékot már korábban gondolatban lezárta.

Akkor holnap találkozunk, Józsi bácsi, kísérte ki betgét a rendelő ajtajáig a doktor.

A 19-es kórterem

A nővérszoba felé araszolva elhaladt néhány kórterem előtt. A félig nyitott ajtókon akaratlanul is bepillantva láthatta, hogy szinte telt ház volt. Akár csak egy menő darab előadásán a színházban. Később rájött, csak úgy, vélelenül, hogy nincs is nagy különbség a két műintézmény között. Itt is előfordultak önjelölt magamutogatók. Nyögdécselve nyögők, jajongva jajgatók. Legkedveltebb volt az örökké hisztis, aki nyomta, ha kellett, ha nem. A nővérhívó gombot. Lett is nagy futkosás, meg érdeklődés, ki csengetett, mivel a kijelző elég primitív volt, csak a szobaszámot mutatta és a hangját hallatta. Az ágy helyzetének kijelzése már túl sok lett volna az ósdi műszernek.

Ami a szobákat illeti, eléggé otthonosnak tűntek. Főleg a minden ágy mellett, fölött függő piros színű kapucsengő láttán, úgy kéz-közelben. Had higgye az altatás kómájából éppen ébredező beteg, hogy már haza is érkezett, csak fel kell csöngetnie. Az ágy, ami egyébként a szokványos hajlított csőszerkezet, fehérre festve, matraca alatt telibe deszkázva, első ránézésre nem volt valami betegmarasztaló. A valamikori sodronyrugók már az enyészeté lettek. Ám Józsinak megfelelt, szerette a kemény derékaljat. Kiváltképpen pedig a kemény, hajlíthatatlan derekakat. Na de most ezt inkább hagyjuk.

Tessék jönni Józsi bácsi, vezette a leendő, reményei szerint ideiglenes tartózkodási helyéhez egy kedves arcú, ám a sok rohangálástól korán visszeresedő lábszárú kedves nővér. A combján lévőket még nem láthatta, mivel a köpenye a térde alatt végződött. Csak a tisztánlátás kedvéért jegyzem meg, hogy hősünket, amely jelző cseppet sem túlzó, mostani állapotában nem hozta izgalomba a felcsúszó köpeny látványa. Örült, hogy élt, és reménye nyílt gondjának mielőbbi rendezésére. De azért a szemét csak nem csukhatta be közben.

Jüzsi a szobába lépés előtt felpillantott az ajtó fölötti számra: tizenkilenc. Aha, ez egy híján húsz, ugye, hasított bele a felismerés. Na hamarosan Ő is egy híján lesz, mármint egy renitens, funkcióját vesztett, egyre hatalmaskodó szerve híján. És még ezen gondolatra sem fogta el a harctéri idegesség. Ellenkezőleg. Akár a nyugalom szobrát mintázó kőfarigcsáló művész modellje is lehetett volna. Hiába próbálta felidézni az átmeneti test-folytonossági hiányok okozta fájdalom érzetét előzetesben, erre nem tudott előbányászni az emlékképei közül egy katartikus élményt se. Ami esetleg lehetett volna, azt régen törölte az agya. De most más volt a helyzet. Egy művészkezű főorvos alanya lesz hamarosan.  

Akkor tessék választani ágyat magának, rezzentette vissza a megmásíthatatlanba a nővér felszólítása. Szétpillantva a szobában ezen eltöprenkedett egy kicsit. Öt ágy, egyik már foglalt, a bejárattól balra, a nem éppen tegnap beépített szekrény mellett. Ezen egy fiatalember feküdt, szinte mozdulatlan, és egy idősebb férfival beszélgetett suttogva. A hasonlóságuk okán majdnem bizonyos, hogy az apja lehetett. Köszönés, kézfogás, bemutatkozás, a többi ráér később, nem akart zavarkodni. Maradt tehát négy ágy, amelyek közül hamar rábökött az egyikre. Legyen ez, mondta Józsi, végül is olyan mindegy, ha már a legjobb pozíciójú foglalt volt.

A nővér megpaskolta a pettyhüdt, ám frissen mosottnak tűnő huzatú párnát, hogy felélessze kissé. Ha nem lenne elég, csak tessék választani még a többiből, amennyire szüksége van, kedveskedett a szálláscsinálója. Ezen felbuzdulva még kettővel szaporította a fejvánkosát, mert jobban szeretett fejét felpolckolva olvasni. Ha meg aludni akar, majd jól lelapogatja, nem lesz nehéz mutatvány. Miután a civil ruháit a szekrénybe rendezte, magára húzta a kincstári hálóinget, fehér alapon kék pöttyökkel. Női gombolásút, ami először próbára tette újjait. Majd rájött a nyitjára, és arra is, hogy fölöslegesen csodálkozott ezen a ruhadarabon először, meg még füstölgött is, hogy hozott ő magának pizsamát minden eshetőségre felkészülve, kettőt is. Hallomásból ismerve az egészségügy mostani szegényes állapotát.

Ám a praktikum legyőzte az ámulatát, hiszen aki itt csővel a pisilőjében és annak végén zacsival működött a kiválasztást illetően, mégis jobban járt a hálóing viselettel. Szabadon kilóghatott alul, nem kellet a műanyag cső megtörésétől, és illyenképp dugulástól tartani, ami egy idő után roppant kellemetlenségekkel járhatott volna. Most fogta fel valójában, hogy a szobája felé közeledve látott néhány sorstársat a tasakot fogva felszabadultan sétálgatni. Csak az arcukon tükröződött némi fájdalom nyoma, hozzá időnként nyögtek egy keveset, vagy mélyeket sóhajtoztak. Ő már ennek az élvezetnek sem hódolt, szinte már eggyé vált a benne lévő idegen dologgal. De mégsem élheti így le a háralévő, felmenői életkorát tekintve még számottevő életét. Persze csak ha túléli a holnapi napot, ami felől az erre irányuló kérdésére válaszul a főorvos buzgón biztatta felvételkor. Ja persze, a puding próbája is az evés, gondolta akkor, de nem adott hangot hirtelen támad, apró kételyének.   

Este hat óra körül nagy jövés-menés támadt, újabb páciensek érkeztek és hirtelen megtelt a szoba, gazdára lelt valamennyi ágy. Ők helybeliek, városlakók voltak, elegendő volt műtét előtt az esti érkezésük. Józsi az újonann jöttek között örömmel fedezett fel egy ismerős arcot, régi kollégáját, akivel még a hőskorban, amikor ő is városlakó volt, egy cégnél dolgoztak. Neki néminemű zacsi problémája volt, persze a sajátjával, és nem holmi műanyaggal. Bevizenyősödött, mint a láp, azt kellet lecsapolni. Na legalább nem lesz dögunalom, jól elszórakoznak majd itt egymás nyomorúságán. Lévén, hogy a kolléga is vicces természettel volt megáldva.

Az idő előrehaladtával elérkezett az esti hőmérőzés ideje, majd az eligazítás a másnapi, műtét előtti teendőket illetően. Reggel ezzel tessenek lezuhanyozni, ne a sajátjukkal, fogott bele a nővér a mondókájába, miután letett a szobai mosdókagylóra egy flakont, amelyben nyilván speciális, baktérium-riogató tusfürdő lehetett. De nem ám betegenként egy, akkor meg már nem mindegy lett volna a saját is? Nem ehetnek semmit, saját gyógyszert senki nem vehet már be, csak amit majd mi hozunk reggel. Az infúziót is akkor kötjük be, csak már előre bekészítettük. Megértve? Na akkor jó éjszakát, ért véget a szóáramlás, majd a szószóló lekapcsolta a világítást.

Eljött tehát az utolsó, kételyekkel teli éjszaka, sóhajtott egyet Józsi. Holnaptól már minden másképpen lesz. Vagy így, vagy úgy.  

A műtét napja

Azt álmodta, hogy egy puha, forró, édes ajak érinti lágyan az arcát, és csábító parfüm illata lengi körül, keveredve a frissen főtt kávé fenséges aromájával. Talán motyogott is néhány kedves szót a jelenéshez, s éppen bele szeretett volna túrni a ráhulló hajzuhatagba, amikor hirtelen fényesség ömlött szét a szemhéja alatt. S hogy egy pillanatig se legyenek kétségei, hogy ez  nem a mennyország, a bársonyosan becéző szavak helyett élesen csattant a villanyt minden előzetes figyelmeztetés nélkül felkapcsoló nővér hangja. Jó reggelt fiúk, hőmérőzés. Utána lehet készülődni a műtéthez.

Az órájára pillantott, még csak fél öt volt, szokatlan időpont a zsigereiben beidegződött ébredésre. De további lustizásra, az álom folytatását vágyó visszaalvásra nem kapott lehetőséget. Újabb ruhadarab landolt az ágyán, kicsit mosott, fakult, hajdanvolt haragoszöld színű, fura fazonú, belebújós halóing-féle. Elől bokáig ért, hátul viszont ablakszerű kivágás éktelenkedett, melynek alja úgy deréktájt végződött. Bizonyára ide most ez a praktikus darab.
Na kérem, fürdés után a mai műtétesek ezt húzzák magukra, és várjanak türelemmel, folytatódott az eligazítás. 

Amikor mindennel elkészült, és az ágyban fekve szervezete befogadta az ormótlan vasállványra akasztott tasakból a vénájába  lassan cseppenő infúziót, a bal csuklójára erősített műanyag szalagot tanulmányozta jobb híján. Név, meg néhány adat, letörölhetetlen tintával, vagy mivel. Bizonyára a nemrégiben előfordult betegcserélős esetek miatt volt erre szükség. Elkerülendő, hogy a műtőbe menet a majrézó frásztól esetleg hirtelen megőszült haja láttán az orvosa a veséjét vegye célba a prosztata helyett.

Végül is még jó helyen van az a cédula. Megnyugtatóbb, mintha a lábujján lenne, ahogyan a proszektúrán a hideg tepsibe örök álomra szenderültek esetében ez gyakorta előfordul. Bár azt vélhetően már nem tanulmányozná. S már a gyomorszája tájékán sem érezné azt a szorongató nyomást, ami azért időnként le-le csapott rá, bárhogy is próbált nyugalmat erőltetni magára. Még nem rég kapta be a nyugtató pirulát.

Itt az idő, gondolta Józsi, amikor látta begördülni a betegszállító fiatalember által taszigált kerekes hordágyat, az ágya felé közelítve. Most emelte le róla az ágyára volt kollégáját, aki cirka háromnegyed órát lehetett távol. Neki csak a herezacsiján babráltak valamit, nem volt egy világszám. A műtősfiú, most papa maga következik, biztató invitálására óvatosan felkászálódott a kissé rozogának tűnő alkotmányra, miközben egy nővér az infúzióval foglalatoskodott, hogy az is vele tartson. A hordágyat takaró, a műtéti öltözékhez passzolóan zöld színű lepedővel alaposan bebugyolálták, és elkezdődött a nagy utazás. Szinte hallani vélte Pressert, amint rekedtes hangján megszólal ez a nóta. Nem, mégsem. Inkább Vangelis A paradicsom meghódítása szerzeményének lendületes, borzongató taktusai illenének most ide.

Fejjel előre tolták, mintegy érzékeltetve, hogy jó úton jár. Hamarosan egy lift zakatolt vele fáradtan fölfelé néhány emeletet, de nem izgatta az emeletszám, tudva, hogy a műtét végeztével nem neki kell visszatalálnia. Egyébként is már elkezdett dolgozni benne a kora reggel kapott bátorságtabletta, amitől közömbössé vált a körülötte zajló történéseket illetően. Azért még felfigyelt néhány mozzanatra. Újabb folyosón kanyarogtak, mint egy labirintusban. Hopp, ez egy megálló, erre jól emlékezett. Hirtelen magára maradt, a műtős segéd kereket oldott. Néhány perc elteltével egy másik férfiarc hajolt fölé, alfeléről fellebbentette a cseppet sem megnyugtató, bár annak szánt színű lepedőt. Majd kezében megvillant egy sárga műanyagos, vélhetően egyszer használatos borotva.

És már le is csapott vele, szó-, és mindenféle előkészület nélkül, borotvahab, esetleg zselé mellőzésével, gyakorlott mozdulatokkal végezve a leendő műtéti terület szőrtelenítését. Az alany összeszorított fogakkal várta a kellemetlen mellékhatásokat, ami ugye egy érzékeny terütetet érintett, de ámulva konstatálta, hogy némi hersegésen kívül mást nem észlelt. Pedig még semmiféle érzéstelenítés nem történ. Jó penge, gondolta, biztos damaszkuszi, de minimum svéd acél.  A matatás az ágyéka fölött hirtelen megszűnt, és ugyanilyen hirtelen ismét magára maradt. Nem érzékelte az idő múlását, a gondolatai sem cikáztak már, csak feküdt mozdulatlan, egyenletesen lélegezve, csak valahol a tudata mélyén derengett, hogy hamarosan történni fog vele valami.            

Ismét elindult a gördülő szerkezet, és máris a műtőben találta magát. Izmos kezek csúsztatták át a műtőasztalra, ami fölöttébb hasonlított egy nőgyógyászati vizsgálóra, figyelemmel a végében látható lábtartó kengyelekre. Hát persze, lábai hamarosan a semmi érzésébe zuhannak, kell hogy valami megtartsa, mert ő maga erre nyilván képtelen lesz. A műtétet végző főorvos, a tévében gyakran látható kórházas sorozatokból ismert fejfedő és az orrot-szájat takaró maszk mögül bátorítóan rávillantotta a szemét, amelyben kellő magabiztosságot látott. Minden rendben, papa?, felkészült? Érdeklődött a doki, majd megtoldotta még egy mondattal, aminek a lényege, hogy csak nyugodt legyen, hamarosan túl lesz rajta. Részemről kezdhetjük, ha itt is minden rendben, én már nem akarok visszakozni., válaszolta mintegy megerősítésként.

Ekkor az aneszteziológos doktornő vette kezelésbe, mindenféle csippentőket, drótokat aggatott rá, és máris hallotta a feje fölött lévő műszer egyenletes pittyegését. Majd ülő helyzetbe hozta a feje alá nyúlva, és magyarázni kezdte, hogy egy tompa szúrást fog érezni, amikor az érzéstelenítéshez a gerincébe szúr, csak üljön lazán és mozdulatlan. Máris matatást érzett hátul a dereka tájékán, majd szinte miliméterenkén nyomon követte az injekciós tű haladását a testében anélkül, hogy bármiféle fájdalmat érzett volna. Nem volt hazudós ez a doktor néni.

A tű által közvetített érzéstelenítő folyadék azonnal a véráramba, vagy az idegpályákba kerülhetett, mert most úgy érezte, hogy melegség siklik az ereiben az ágyékától indulva a lábujjai felé. Az érzés szokatlan volt ugyan, de nem kellemetlen. Majd alteste fokozatosan érzéketlenné vált, és nem sok idő múltával egyszer csak úgy érezte, mintha fél ember lenne. Ösztönösen próbált a lábain igazítani, ám rájött, hogy ez most hiábavaló. Majd az egyik asszisztensnő, gátolván a műtéti terület felé a láthatóságot, paravánszerűséget helyezett a hasához. De kár, gondolta Józsi, most nem látok majd semmit. S remélem érezni sem fogok. Reménykedve pillantott fölfelé, hátha a műtőlámpában észrevesz némi tükörképet. Ám a viharvert, bevakult szerkezetből csak az égők által árasztott fényözönt láthatta. Pedig, kíváncsi természetű lévén, most lehetősége lett volna saját magába nézni in konkrétó, és nem úgy, ahogyan eddig tette, amikor önvizsgálatot tartott olykor.   

A főorvos, felemelve jobb kezében a szikét, mely így láthatóvá vált számára is, mintegy jeladáskén csak annyit mondott, kezdhetjük, a jelölésen végig. És a szike kikerült látóteréből, bizonyára vidáman siklott a hasa bőrén, mint később láthatta, egyenes vonalban megnyitva az utat a bajos terület felé a köldökétől a szeméremdombig. A team teljesen hang nélkül tette a dolgát, amiből semmit sem érzékelt. A fősebész néha vetett egy pillantást feléje és a szívritmusát közvetítő műszerre, ahonnan az egyetlen, álmosító hang hallatszott. Pi...pi...pi... Már arra gondolt, hogy szunyókál egy kicsit, nem lévén más dolga, de az altatóorvos időnként felriasztotta hogyléte felől érdeklődve. Hogy megtörje a csendet, amikor a doki feléje nézett, megkérdezte tőle, mintegy mellékesen, hogy elérte-e már a problémás részt. Persze, már éppen azon dolgozunk, jött a kérdésére a mosolygós válasz.

Na Józsi bácsi, ez megvolna, most már nincs más tennivaló, mint gyógyulni, hallotta egy jó idő elteltével. Persze az idő múlása most jelentéktelen tényező volt számára, a szokványos kronométerekkel nem is tudta érzékelni, ami nyilván ilyen esetben teljesen természetes jelenség. És most hogy érzi magát, jött az újabb érdeklődés, amire csak anynit tudott reagálni, hogy olyan egyformán, mint eddig, lábnélküli utánérzésekkel. Semmi baj, három óra múlva újból meglesz a lába, de holnap reggelig tilos a mozgás,  a felkelés. Ezt szigorúan be kell tartani, hallotta az orvosi intelmet. Na efelől nyugodt lehet főorvos úr, ma estére nem terveztem bálba menést. Ezen aztán a műtőben lévők jót derültek, és az újból előkerült műtősfiú, miután átvarázsolta a gurulós hordágyra, elkezdte visszatoszigálni a lift felé.

Szóval ilyen egy műtét, gondolkodott el rajta a 19-es szoba felé haladva. Semmi faxni, semmi komplikáció, semmi hangoskodás, mindenki csendben tette a dolgát. Ő meg közben elvolt, mint a spájz polcán a befőtt. 


A lábadozás

A betegszállító alkotmány nyöszörgő-nyiszogó kerekein dűlöngélve haladt visszafelé tekervényes útján, rajta a frissen műtött Józsival. A betegszoba előtt hirtelen megállt, mivel ki kellet tárni a másik ajtószárnyat is. Ez a rövid pihenő alkalmat adott a folyosón éppen ekkor csoszogó, sétálgató, vagy a folyó ügyek intézése céljából lépteit szaporázó betegtársaknak, hogy érdeklődő, vagy éppen sajnálkozó pillantást vethettek az utasra. Ezeket a pillantásokat azonban csak a némaság kísérte, legfeljebb találgatták, hogy mire műtötték sorstársukat.

A beteghordó fiú az ágy végéhez kormányozta a kerekes hordágyat, kihámozta Józsit a lepedőhalom alól, majd fölé hajolva megkérte, két kezével erőssen kapaszkodjon a nyakába. Majd átnyalábolta a derekát és a még mindig erősen érzéketlen lábait a térdhajlatnál, és egy nagy sóhajtás kíséretében az ágyára helyezte, ami inkább hasonlított egy odapottyantásra. Pedig a beteg ekkor nem nyomott túl sokat a latba, jó pár kilóval lehetett nehezebb egy zsák portland cementnél, ami persze nem jelentette azt, hogy sovány lenne.

A jókor érkezett ápolónő még időben nyalábolta össze a hólyagkatéter és a friss sebet fedő kötésen kikandikáló csövek végén lévő tasakokat, amiket az ágy mellé a kövezetre helyezett. Higiénia, akarta mondani Józsi a nővérnek, de most más elfoglaltsága akadt. Egyrészt a nővérke üggyel-bajjal félig ülő helyzetbe hozva lehámozta róla a műtéti leplet, majd belebújtatta a tagnapi, fehér alapon kis kék pöttyös hálóingbe. Fiatal kora ellenére gyakorlottak voltak a mozdulatai, és a két művelet között cseppet sem foglalkozott a papa rövidke időre feltárulkozott meztelen valóságával. Ezt vagy a rutinnak, vagy a fásultságnak lehetett tulajdonítani.
  
Másrészt a hirtelen ágyba tevés nem sikeredett kedve szerint, ezért valahogyan igazítania kellett a helyzetén. Némi morfondírozás és kísérletezés után a könyökeire támaszkodva vonszolta felső testét egyre feljebb a felpúpozott párnákon. Az alfele, amelynek meglétéről csak a látványa tanúskodott, úgy is jött utána magától.  
 
A nővér dolga végeztével megismételte, amit már a műtőben is hallott, hogy holnap reggelig nem szabad felkelni, bármennyire is kedve kerekedne ehhez. Enni viszont már szabad, és gyakran, és sok vizet kell innia a vér sűrűsödésének ellensúlyozására. Kicsit igazgatta még a feje alatt a párnát, beállította az infúzió csapját az optimális áramlásra, és kisietett a szobából. Nyilván más műtöttek is pátyolgatásra szorultak. 

Józsi nem érzett különösebben fáradtságot, végül is nem neki kellett dolgozni, mégis úgy gondolta, hogy megpróbál egy kicsit pihenni, az agyát is beleértve, hagyta, hogy a teste elkezdje a gyógyulást, az immunrendszere sikeresen felvegye a küzdelmet a műtét során óhatatlanul támadást indító kórokozókkal szemben. Elkerülendő a már említett, hansúlyos nagy műtéttel esetlegesen velejáró ilyen-olyan fertőzéseket. Közben időnként, az erélyes felszólításnak megfelelően, a szájához emelte a korábban keze ügyébe készített fél lieters, szénsavmentes ásványvizes palackot és jó nagyokat kortyolt, mintha előtte fínom falatokat vett volna magához. Pedig még az ebédre várni kellet egy jó órát, a reggelije pedig alapból elmaradt.

A pihenés arra is szolgált volna, hogy közben célirányosan felkészüljön az érzéstelenítés megszűnésével ilyenkor egyenes arányban jelenkező, lüktető sebfájdalomra, különös figyelemmel a hasi metszésre. Pontosabban a fájdalom tűrésére, vagy annak esetleges fokozódása esetén nővérhívásra, hogy valami úton-módon csökkentsék azt. Valahonnan, tudtata mélyéről felsejlett az ifjúkorában esett mandula eltávolítása utáni állapota, amikor bizony szaporán suttyantotta fenekébe a fájdalomcsillapító kúpokat. Mert hogy abban a helyzetében lenyelni még a nyálát sem tudta.   

Szendergése ebéd után is folytatódott, mígnem egyszer kezdte érezni, ahogyan a lábujjait megmozdította. Majd később tudatosult benne, hogy a térdéig már meg van mindkét lába. Végül arra eszmélt, hogy jé, hiszen fel tudja húzni, majd visszanyújtani a lábait. Ezzel egy időben csak az volt szokatlan, hogy a lüktető fájdalomnak semmi nyoma, ami a későbbiekben is elmaradt. Nem azért, mintha hiányolta volna, csak nem értette az okát. De nem is nagyon kutatta, inkább örült, hogy ez így alakult.

Most figyelte csak meg jobban, hogy a takaró alól három műanyag cső fut le az ágya mellé, s mindegyik külön gyűjtőtasakban végződik. Szent Tamás, nyilalt bele a felismerés, milyen véres folyadék gyűlik azokban. Ha ez így folytatódik, még a végén elfogy az ereiből a vér. S akkor jöhet az átömlesztés, amire nem vágyott túlzottan, hallva bizonyos rémtörténeteket ezzel kapcsolatban. Ha már a műtétet megúszta e nélkül.  Ebbeli kételyeit az orvosa oszlatta el, aki villámlátogatásokat tett, ellenőrizve az állapotát, és megállapította, hogy nagyon jó, szépen folyik a kiválasztás, és a sok folyadéknak köszönhetően, napról napra világosabb lesz majd a tasak tartalma. Vérátömlesztésre pedig már semmi szükség, termeli a szervezet magától is az utánpótlást.

Ez remek, ez jó hír, nyugodott meg Józsi, és mostantól csak arra koncentrált, hogy mielőbb meggyógyuljon. Csupán egyetlen dolog zavarta olykor. Hólyagja a katéter ellenére is, amelyen keresztül folyamatosan távozhatott a vizelet, még ha véres is volt, alkalomszerűen görcsölt. Mint a korábbi, műtét előtti állapotában. Ezt az állapotot gyors levegőkiáramoltatással igyekezett ellensúlyozni, ami rendszerint kisebb jajgatásokban, illetve a görcs felmenőinek gyakori, közel sem hízelgő tartalmú emlegetésében nyilvánult meg. Kezdetben szobatársai részvéttel érdeklődtek, hogy netalán rosszul van-e. Mire rendszerint azt a választ kapták, hogy, á, dehogy, csak görcsölök, és jobb lenne, ha megnyomná már valaki a hívógombot.

Miután ez bekövetkezett, tüstént két nővérke sietett a szobába, és a félre nem érthető jajgatást hallva máris munkához láttak. Egy kis asztalkára bekészített dugattyús hengerrel és valamiféle speciális, ilyen esetre kitalált folyadékkal alaposan átöblítették a katétert, elhárítva az alvad vér által okozott dugulást. Nem volt ez túlzottan kellemes dolog, mivel lehetett érezni, hogy a hirtelen benyomott folyadék beáramlik a hólyagba és ott zugybákol. Majd a visszaszíváskor kicuppanva kis vákumot hagyott maga után. De a cél érdekében még ez volt a kisebb gond, hiszen ilyen műveletek után egy jó ideig beállt a görcsmentesség. S pár nap elteltével végleg meg is szűnt, már a tasakban gyülemlő folyadék is egyre sárgább színű lett, kezdett a borsodi világoshoz hasonlítani.

Józsi számára lassan kezdett visszatérni az élet habos oldala.           


Látogatások

A regegli fél öt körüli villanykapcsolófelcsapós hőmérőzés és az esti féltízes véglegelsötétítéses, alvást megkezdeni időpontok között kiszámíthatatlan intervallumokban jöttek a látogatók. Mozgalmassá téve a napokat. Még az orvoslátogatásokat, mint a szertartás szerű vizitek időpontjait lehetett viszonylagosan fixnek venni. És ehhez igazodóan a takarító megjelenését, mindig szigorúan a vizitet megelőzve, aki elővéve a gördülő takarítószer- és eszközraktárából a szükséges kelléket, nyeles törlőjével mázolta fel a kőpadlót. Időnként kiegészítve a két ablakpárkány, valamint a mosdókagyló tessék-lássék törölgetésével. Ekkor már ajánlatos volt mindenkinek az ágyában lapítani, vagy a mosdóból későn érkezőnek a folyosón dekkolni, miközben megosztották itteni élményeiket a többi kintrekedt beteggel. Magát mire, vese, here, netán prosztata? és mindenki a magáét ecsetelte részletesen, a másik állapota nem is volt olyan érdekfeszítő. Valahogy így működik a beteg agya, ha nem éppen az agya a problémás terület. 

A vizitek több hullámban zajlottak, s Józsi szemszögéből vizsgálva annak mibenlétét, kicsit mókásan hatottak. Először minden beteghez berobogott a saját műtőorvosa, rövid pillantás vetve a betegre, valamint a sebbzett testrészre, majd néhány hogylét felől érdeklődő szó után ki is viharzott a kórteremből. Ezután rövid idővel már kisebb csoport érkezett, a nővérekkel megerősítve. Az előzőleg összegyűjtött lázlapokat nézegetve sorban odaléptek minden ágyhoz, elmélyülten tanulmányozták a papírokat, majd a beteget is és közben maguk között pusmogtak, miközben néha bólogattak a szószóló mondókájára. Az egyik nővér pedig szorgalmasan jegyzetelt.

Végül még egyszer megjelentek, most már az osztály valamennyi talpon lévő orvosa, a főnökkel az élen. Itt már néha elhangzott némi hangosabb közlés az aktuális betegnek célozva. Rendben, maga kötözésre, maga varratszedésre, X ur gyógyult, holnap elbocsájtjuk, majd jöjjön a zárójelentésért. Még nem sikerült kipisilni a köveket? Jó akkor újból kőtörés, hátha úgy jobban kifér.

Csak a lényegre szorítkozva, szakszerűen. Semmi bratyizás. De azért többnyire mosolyogva. És ez menetrend szerint, mint a vasútnál, csak itt nem volt váltóállítás. Rend és fegyelem annál inkább, ami azért megnyugtató lehetett a gyógyulni vágyóknak.

A tizenkilences kórterem lakója mind, Józsi kivételével, helybeli volt. Hozzájuk napi rendszerességgel érkezetek a hozzátartozók. Feleség, gyerek, nagyszülő, unoka, sógor, koma, ismerős és barát. Persze nem egyszerre, hanem szépen beosztva, ami azt eredményezte, hogy így kevésbé alakult ki időnként némi hangzavar. Alapjában azért csak suttogások voltak, a sikolyok most elmaradtak. Ám a műtét némi kalória vesztését ellensúlyozandó, a feljavítás folyamatos volt, a házi disznótorostól a desszertnek szánt somlóiig változatos fínomságok képezték a hazai menüt. Ami teljesen rendben lévő volt, hiszen nem gyomorbajjal műtöttek itt senkit, de még epés sem akadt, legfelejebb olykor egy-két megjegyzés erejéig.     

Az első látogatója Józsinak a közös gyermekeik anyja volt, akivel már majdnem annyi éve váltak el, mint amennyit házasságban töltöttek. De az idő múlása csak mélyítette közöttük a nem túl gyakori, lényegét tekintve a gyerekekkel kapcsolatos érintkezések békéjét. A volt felesége szerencsésebbnek bizonyult, a válás után hamar vigasztalódhatott egy jovális, talán türelmesebb, a zsörtölődéseit könnyedebben viselő társsal, aki a jelek szerint végleges megoldásnak tekintette ezt az állapotot. Egy korábbi telefonbeszélgetéskor egyeztették ezt a látogatást, ami Józsinak is jól esett, különös tekintettel a finom húslevesre, és a vitaminpótló gyümölcsökre. Egyébre nem vágyott az étkeket illetően, mivel a helyi koszt is fogyasztható és változatos volt, kivéve a levest, ami minden istenáldotta nap ugyanaz a kinézetű, ízű és összetételű volt. De legalább meleg.  

Másnap a közelebb lakó testvére is bekukkantott családtagjai és a keresztfia kíséretében. Alaposan kitárgyalta velük az itteni helyzetet, a műtét körülményeit, ami sokszor visszafogott hahotázásba fulladt. Viccesre vették a figurát, de nem is volt már ezen mit komolykodni. Végül megegyeztek, hogy az öccse jön majd érte és haza fuvarozza, ha már kiengedik. A sógornője, Józsi minden tiltakozása ellenére sem hátrált azon álláspontjától, hogy főtt kajával látja el a hazaérkezés napján. Hiába bizonygatta neki, hogy akkor már jobban lesz, és tele a hűtő, majd csak összeüt magának valamit, ahogyan eddig is tette. Végül engedett az erőszaknak. 

Persze, jöttek a gyerekek is, jó pár nap elteltével, de ezt így kívánta. Nem akarta, hogy lássák elesettségében, inkább akkor, amikor már fitteb volt, csövek és zacskók nélkül. Hogy megmutassa, ez csak egy kis malőr volt az egészségével, ő igen is még magabíró, erős apa. A hat éves, de még óvodába járó unoka nem jöhetett, egyrészt a házirend miatt, másrészt nem használt volna a lelkivilágának, ha látja itt a folyosón ténfergő, véres váladékos zacskót lengető betegeket. De jelezte, hogy ő sem hiányozhat innen, még a kórházba jövetet megelőzően sk. készített rajzokat küldött, s az egyiken határozott krix-krakszokkal tudatta, hogy nyáron már sort kerítenek egy közös horgászatra.

A két lánya együtt érkezett  férjestől, a következő szombati napon, kellemes, napsütéses időben. Józsi ekkor, már saját pizsamájában, rajta egy köntössel éppen a folyosón rótta a köröket, nehogy megmacskásodjanak a lábai. Mint mindig, a nagyobbik lánya közeledett az élen, s meglátva apját, arcán széles mosollyal, karjaiban szerető öleléssel köszöntötte. Nahát apu, te mit keresel a folyosón, nem kellene feküdni? Mondd, téged valóban műtöttek? Semmi nyoma, sehol egy cső, sehol egy kis sápadtság, nagyon jól nézel ki,  örvendezett lelkesen. Ami azt illeti, már magam is kétlem ezt néha, hacsak a hasamon lévő kötést nem számítom. De a varratot is kiszedték, így holnap ki vagyok innen tessékelve. Megyek haza, mondta Józsi nem kis elégedettséggel és büszkeséggel a hangjában. Majd megpuszilta a csendesebb, finomabb lekű kisebbik lányát és a vejeit is. Milyen aranyosak, olyan jó így látni őket, még itt a kórházban is. Eme gondolatát rögvest közhírré tette.

A délután már csendesen telt, csak a szobatársakkal folyt néha diskurzus a szép családról és a vele járó örömökről. Ilyen távlatokban a nehézségei már fel sem villantak, nem volt azoknak itt a helyük.       
 

Utószó helyett

Dióhéjban ennyi Józsi barátom története, amely végül is jól végződött. Megszabadult végre a műanyag csőtől, -zacskótól, helyreálltak a folyamatok a szervezetében. Ezt a tényt a kontrollvizsgálaton az orvosa is megerősítette.
Némi otthoni lábadozás után már kutya baja sem volt, éppen azon törte a fejét, hogy nekilát valamilyen módon a társkeresésnek. Mert egyedül nem élet az élet.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.